szerda, május 11, 2011

Én és a zenélés VI. - A zeneipar futószalagja és a standard gyári szalagmunkás...

(Eredetileg május 2., kiegészítve ezzel a színnel május 11-én.)
Az előző fejezetek, magyarországi zenekaros tapasztalataim lenyomatai ezeken a helyeken előznek:
1. Nervous Playground (1991-1993)
2. NoiseField (1999-2002)
3. R-Clone (2002-2009)
4. Annie Hall (2003-2006)
5. Solar Scream (2006-2008)
Ebből a felsorolásból bárki szakavatatlan azt gondolhatná, milyen fényes egy kárriér is ez, tele hatalmas csúcspontokkal, magasra törő ívekkel, hírnévvel, rocksztársággal, csillogás-villogással. Most azonban következzék a kegyetlen valóság arcba villantása!
Ugyanis azt az apróságot elfelejti a szakavatatlan, hogy Magyarországon járunk, egy a mai napig poszt-kommunista csökevény országban, ahol nem csak az ezeréves kereszténység dogmatikus, látens-inkvizítori agyrombolásával, hanem 40 év "kommunizmus" máig élő kísértetével is meg kell birkóznia az embernek. Idő kellene, vagyis inkább idő kell, mert még mindig sok-sok idő kell, amíg a fejekből kitisztul(hat) a sötétség (és ugye semmi sincs garantálva).
Továbbra is a saját szűrömön és szűrőmön keresztül fogom bemutatni a dolgokat.

Előtte azonban egy rövid betoldás:
A zeneipar szereplői kik is?
A zenészeken kívül persze. A zenész foglalkozzon a zenéléssel, dalszerzéssel, előadással. Ő hozza létre azt a bizonyos dolgot, amit áruvá silányít a zene-IPAR.
A koncertszervező az elméletben: az az illető kellene, hogy legyen, aki a zenészek és a koncert-helyszínek üzemeltetői között közvetít. Ideális esetben jól kellene, hogy tegye a dolgát, vagyis lehetőség szerint minden feltörekvő zenekart a megfelelő koncerthelyszínekre kellene eljuttasson olyan időpontokban, amikor a nagyérdemű közönség szép számban összegyűlik és kialakul a keresleti és kínálati görbe találkozója. 
A koncertszervező a gyakorlatban: az a személy, aki a zenéléshez nem ért, de valami megmagyarázhatatlan belső késztetés révén elkezdett a saját kedvenc zenekarai számára koncerteket szervezni, a többi zenekarnak pedig nagy ívben betesz. Ha még szarabb a helyzet, akkor "anyagilag úgy meg van viselve", hogy a tuti azonnali haszonnal bíró bandáknak szervez kizárólagosan, hogy a tartozásaiból valamennyit kitörleszthessen. Szervezői képességei vakondokokkal ütköznek.
Így burjánzottak el a tribute zenekarok (kreativitás nulla), és a Tankcsapda után Ossián koncert a legnagyobb szenzáció.
A lemezkiadó elméletben: az a cég, akik a zenekar zenei kiadványait eljuttatják a zenei kiadványokat forgalmazó boltokba, megreklámozzák őket, és ily módon eljuthat az "árucikk" a "fogyasztóhoz".
A gyakorlatban a lemezkiadó: a kedvenc zenekarainak adja ki és reklámozza meg az anyagait. A többi csak kepesszen, esetleg kiadunk nekik valamit szűkös példányszámban, reklám nélkül. Küzdjenek meg a sikerért, a legjobb, ha elvérzenek, elvégre a kedvenc zenekarainknak csak konkurenciái lennének. Mindörökké éljen Paksiendre! (Másik névvel is behelyettesíthető... - a szerk.)

És ha beszólsz nekik, mi az adu ász? 
Te csak egy meg-nem-értett zenész vagy. Semmi más. (És így neked kuss a neved!)
Ezt neked magas lóról, odaföntről hintik lefelé. Érted? ;)
Ki a jóisten göthös-gubancos hegyikecskéje vagy, kedves barátom? - kérdem én most itt tőle/tőlük. ;) Mitől vagy te "fent", és meg "lent"? És mi lesz veled, ha most szépen felcserélem ezt a két irányt, mert miért is ne? A világegyetemben nem létezik fent és lent, tudod, csak ideig-óráig! ;)



Koncertezz, ha tudsz! Persze ezért még fizess is!

Az első próbálkozásaink a zeneipar nevű kommersz, összetett vegyületbe való bekerülésre a Nervous Playground idejében zajlottak.
Adott volt néhány tizenéves suttyó (ugyebár mi), akik több-kevesebb tehetséggel, illetve tehetségtelenséggel megáldva, szerették volna a muzsikájukat megismertetni szélesebb néprétegekkel. Tapasztalatlanok voltunk, mint kezdetben mindannyian. A legkézenfekvőbb megoldást választottuk. Minden koncertezési lehetőséget megragadtunk, tekintet nélkül a körülményekre. Így sem volt sok lehetőségünk, persze.
Amikor tudtunk, kocsival mentünk, de volt olyan is, hogy távolsági busszal. Utóbbi elég vicces volt - például egy-két bonyhádi koncert tükrében, amikor is a hajnali első buszra várva, kiizzadtan, mocskosan a buszvégállomáson éjszakáztunk. :)
Kevés koncertszervezőt ismertünk, és többnyire már akkor is szűkmarkúak voltak, mind a lehetőségek, mind az anyagi juttatások terén - már akkor is, amikor egyes bejáratott koncerthelyekre olyankor is letódult 200 ember, ha nem volt meghirdetve semmi. A pécsi Gyár és a bonyhádi ARC (az Alternatív és Rock Club rövidítéseként - a szerk.) egyaránt mágnesként vonzotta az igényesebb, élő zenére áhítozó füleket. Néha még a benzinköltség is csurrant-cseppent.
Emlékezetes fellépéseink Bonyhádhoz kötődnek. Első ízben egy Szálkára szervezett koncert alkalmával ismerkedtünk meg a Sarlatán nevű bonyhádi zenekarral és barátaikkal (ARC). A szálkai koncertet - ha jól emlékszem - egy azóta is koncertszervezéssel foglalkozó úriember szervezte, aki a csillagos eget is leígérte nekünk, szálláshely, kaja-pia, nagyszínpad a fesztiválhoz, csak hangszereket kell hozni, mert még az utolsó erősítő is fent lesz, stb. Amikor megérkeztünk, a csupasz mező fogadott minket. Némi társasági élet a kocsmában zajlott, a kultúrházban pedig két zenekar próbálta a sebtiben összerántott szedett-vetett-lelakott szükségmegoldás-cuccokat beállítani. Mindennek a szekszárdi punkok és skinheadek összecsapása vetett véget számunkra, mert mi is úgy döntöttünk, mint a Sarlatán - ilyen körülmények között inkább kösz, de nem játszunk. Itt beszéltük le a következő koncertünket velük az ARC-ban, ami tényleg jól sikerült. Nagyon sokan eljöttek és mindenkinek tetszett a mi munkásságunk is. A koncertplakátra nem a logonkat rakták, hanem megpróbálta az egyik szervező srác kibetűzni és "rendesen" kiírni, ezért sokaknak csak Mervost Playgrosnd lettünk Nervous Playground helyett, de ettől az apró malőrtől eltekintve teljesen jó volt minden.
El is határozták/-tuk közös erővel, hogy legközelebb ősszel visszamegyünk és egy önálló estét tolunk. Október volt, ha jól emlékszem, és minden jól indult. A plakáton a mi nevünk, helyesen, és már a koncert előtt fél órával úgy nézett ki, nagyon sokan leszünk. Ekkor toppant be a semmiből az azóta már híres zenekarrá fejlődött szigetvári Persona Non Gratas. Elfelejtették, hogy ők egy héttel később kellett volna, hogy jöjjenek. A szervező először el akarta őket hajtani, aztán megkérdezték, játszhatnának-e előttünk. Rábólintottunk - hibánkra. A koncertre eljött sok embernek (ha jól emlékszem, valahol 100 és 200 közötti néző) csak a töredéke tudta, hogy kik azok a Nervous Playground. A personáék pedig nem mondták be a mikrofonba, hogy ők kicsodák. Ahogy megjelentek, belekezdtek kakofóniájukba. Nem volt egyetlen dal sem, fél perc szünet sem. Ha hallottál már csimpánzokat beszabadulni egy zenekari próbaterembe, szerintem különbet hallottál, mint amit ott mi. A nézők elkezdtek szállingózni - elfelé... Mire mi következtünk, már csak a barátaink maradtak, plusz néhány szekszárdi skinhead. Első dalunknál repült a mikrofonállvány előlem, így megkértem őket, hogy kicsit fékezzenek. A "buli" leült, és ezzel megkoronázta az esténket. Azóta rendkívül komálom szigetvári "barátainkat"... :D

A NoiseField idejében koncertszervezésből okultunk alaposan.
Először még próbáltunk egy-két fesztiválfellépést követően bevágódni koncertszervezőknél, de nem nagyon sikerült. Elhatároztuk hát, hogy saját magunk szervezünk koncertet.
Összesen, ha jól emlékszem, három-négy alkalommal sikerült a "bravúr". Anyagilag teljes volt az öngól, de nem csak ebből a szempontból.
Első alkalommal - először még akaratunkon kívül - plakátháborúba keveredtünk Pécs koncertszervező atyaúristenével, a semmihez sem értő Á****al. (Most mondd meg, ki az, aki elmegy plakátolni? "Kisfiam - mondta neki bizonyára korábban édesanyja - olyan jól ragasztasz, menj el plakátolónak!") Mert hogy neki kb. ennyiből állt a tudománya - mint azt a mai napig szervezett koncertjei is bizonyítják. Jó kapcsolatokkal rendelkezik néhány koncerthelyen - mint az akkoriban szinte kizárólagos komcsicsökevény Ifjúsági Házzal (immár 2000-et írunk ám, rendszerváltás állítólag már megtörtént! - a szerk.), ezért szervezni szinte nulla befektetés neki, és csak plakátolni kell.
Nosza hát, ezt mi is tudjuk - gondoltuk. Nem kell nekünk Á***ra várnunk! Nekifeszültünk, kifizettük a terembérlést, béreltünk technikát, egyeztettünk másik zenekarral, és uzsgyí! Amit első este ragasztottunk, másnapra semmi sem maradt. Az ürügy az volt, hogy állítólag leragasztottunk néhány plakátját. Pedig ügyeltünk rá, hogy csak olyan rendezvények plakátjaira ragasszunk, amelyek időpontja a kiírás szerint már elmúlt. Néhány napig ez így ment. Este elmentünk ragasztani, reggelre rácsodálkoztunk, hogy alig maradt két plakát kint a városban. Egyik alkalommal hajnalban mentünk. Siker! Aznapra a mi plakátjaink virítottak a városban - két nappal a koncert előtt.
A koncert alkalmával összetalálkoztunk "barátunkkal" is, aki azóta is ki van ránk akadva - amely tényt azért persze félre tud tenni, amennyiben az én segítségem szükséges ahhoz, hogy egy külföldi zenekarral egyeztethessen a busás haszon reményében... :P A másik hozadéka az volt ennek a dolognak, hogy megismerkedhettünk az Artisjus-szal.
Ez pedig történt úgy, hogy mi gyanútlanul koncertezgettünk, és nem volt róla tudomásunk, hogy egyes elvtársak még a hatvanas években hoztak egy jogszabályt, hogy ha koncertezel, azt be kell előre jelentened, dalok listájával, miegymással együtt. Mivel ezt mi elmulasztottuk, de az Ifjúsági Ház helyettünk megtette (értsd: feljelentettek! - a szerk.), ezért pótlólagosan, némi bírság megfizetésével együtt megtehetjük. Ezen kívül pedig jogdíjakat kell fizetnünk - a saját dalaink után.
WTF?
Hát megtettük.

Második alkalommal egy fülest kaptunk, hogy milyen nagyszerű koncerthely nyílt Pécsen, a Prémium Rockpadlás, egy kocsma tetőterében. 9 fizetővendégünk volt, a bevételből nem csa a technika és a helybérlet jött le, de dobosunk nagy körültekintően egy kidobóembert is hívott jegyszedőnek... :D

A harmadik sem volt kutya. Ha jól emlékszem, ennek a plakátolását kiadtuk Á***nak. Plakátot én a városban nem láttam, néhányan beszámoltak róla, hogy egyes eldugott helyeken elő-előfordult egy-kettő. Az Annie Hallt hívtuk előzenekarnak, akik pont aznap koncerteztek Sellyén is. Ott kaptak gázsit, ami bőven fedezte útiköltségüket. Itt sajnos megint deficites volt a buli, és zokon vették a srácok, amikor megkérdeztük, nem akarnak-e ők is beszállni a költségekbe. Ráadásul "ott" még közönség is volt, itt meg csak az a pár ember...

Később, amikor már én is erősítettem (vagy gyengítettem? - a szerk.) soraikat, Kaposváron játszottunk, egy számunkra teljesen új, eleddig ismeretlen koncertszervező révén a Lord előtt. Maga a koncert nagyon jól sikerült, többszázan tapsoltak, és Gidó papa is gratulált nekünk. A szervező viszont, a koncert után, amidőn előjöttek a beígért anyagiak, egy klassz mesével állt elő. Szerinte ugyanis nem hogy a gázsit nem tudjuk megkapni a szegényes bevételből (azért majdnem teltháznál ilyet mondani fura dolog), de a benzinpénzt is sokallta. Ily módon deficit lett a dologból, pedig az eredeti ígéret szerint kellett volna kapnunk azon felül is jócskán...

Az R-Clone-nal szerzett tapasztalataimból csak a legutolsót emelném ki.
Az ifjú koncertszervező-titán egy kezdő ámátőr punkzenekar gitárosaként indult neki a világnak, majd koncertszervezői minőségekről kezdett álmodni. Megálmodta hát az "amatőr zenekarok estje" szériát, melyben alkalmanként 3-4-5 ténylegesen amatőr zenekar játszott, és neveik nem kerültek ki a plakátra.
Eleinte belementünk a buliba, és játszottunk névtelenül olyan zenekarok társaságában, akiknek a soraiban nem volt ritka az olyan gitáros, aki a koncerten fogott hangszert életében tán tizedszer. Utolsó alkalommal azonban megelégeltük a névtelenséget, és kértük, hogy ha már plakátolva sincs a koncert, legalább a hely honlapjára írják ki a műsorfüzetbe, hogy R-Clone + az előzenekarok nevei. Válasz: nem lehet.
Érdekes módon, néhány nap különbséggel játszott koncertszervezőnk zenekara és nekik kint volt a nevük (huszadszor fogott gitárt? Na jó, lehet, hogy több, mert már majdnem egy egész éves volt a zenekara. Ők tiszta profik voltak hozzánk képest, bizonyára...)

Á****al összefutottunk a Solar Screames időkben is. A Harmada lemezbemutató koncertjére lettünk meghívva a Légszeszgyárba. Ha még nem jártál ott, nem tudod, mit veszítettél! Ipartelep közepén, a putrinegyed szomszédságában van, iránytű és pontos térkép segítségével ne vágj neki, szerintem gps kell (pontos koordinátákkal)! Plakátolva nem nagyon volt (a szokásos). Aznap nem tudom még, mi minden rendezvény volt a városban, és valami közérdeklődésre igényt tartó program volt a tévében is. Megint tizenpár néző. És ekkor Á*** megjegyzéseket tett. "Szép kis zenekar lehet, akiknek ilyen a lemezbemutatója!"
Egyik zenekartag ég pár szót váltott vele, és ekkor kibukott a dolog: "Szervezz te koncerteket, ha azt hiszed, jobban lehet csinálni! Mutasd meg, hogyan kell!" és "Kíváncsi lennék, hogyan csinálnád, ha ennyi tartozásod lenne, mint nekem!"...
Nem folytatom. Szerintem ez magáért beszél.
(Na jó, mégiscsak folytatom. Firtattam, miféle tartozások ezek, és hát kiderült, hogy gázsival lóg még a "nagy magyar nevek" közül többnek is......)

Ha a sztoriktól és a személyeskedésektől eltekintünk, megállapítható, hogy a koncertezés Magyarországon több sebből vérzik.
Egyrészt ezért az emberek gondolkodása is felelős. Tankcsapda, Ossián, Kalapács - a  nagy nevek vonzzák a hülyéket a népet. Ami közismert, azt akkor is megnézzük (én nem, max. te), ha már rég lerágott csont és újat ebben az évtizedben nem mutatott fel. Olyanoktól is olvasok ilyen koncertekre invitáló felhívásokat a közösségi portálokon, akikről nem gondolnád. Kommersz, eladható, ez kell. Eltartjuk hát ezeket az őskövületeket, akik a vitrinből kilépve gázolnak át a világmindenségen.
Nem beszéltünk most arról a mellékhatásról, hogy XY megismerkedne a techno után egy másik stílussal is, és amit hall belőle, nem tetszik neki. Mert a Lukács orgánuma nem jön be neki. Ja, hogy van más is, ami metál? Odáig már barátunk sem jut. Mert nekünk a metál egyenlőségjel a fent felsoroltak.
A koncertszervezők pedig önös anyagi érdekeiket nézik. Olyan csapatnak szerveznek, akikből nagyobb instant hasznot húzhatnának. A hangsúly nem véletlenül van az instant szó. Nem látnak tovább az orruknál. Nem nyitottak az újra, hogy felkaroljanak olyan tehetséges zenekarokat, akik lehet, hogy kezdetben még kisebb hasznot hoznak, de idővel naggyá képesek nőni és bennük van a potenciál, hogy profitmágnessé váljanak. Csak ki kéne várni. Meg kéne adni az esélyt, hogy egy ismeretlen, saját zenét játszó bandát betolunk egy nagy név elé.
Nem! Ha ezt akarod, kis zenekar, fizess! Fasza! Itt akkor megint nem a tehetség, hanem a zseb nagysága a lényeg.
Egy Kalapács elé pedig bekerül egy Tribute zenekar, akik Kalapács feldolgozásokra specializálódtak.... A kör bezárult. A rockzene elássa saját magát...




Tributaság - Lagzi Lajcsi metálhangai


"A kódexmásolót is sok dicséret illeti, de azért az irodalom mégsem általuk fejlődött..."
(Hortenzique Malabo, Merkúr)

Tehát a koncertszervezőknek instant guba kell, és hát mi képes lecsábítani egy szórakozóhelyre 100-200 embert? Természetesen a már bejáratott zenekarok. Na igen, de mit tegyen az embernek fia, ha nem képes megfinanszírozni egy Metallica koncertet? Jöjjön akkor a Metallica Tribute zenekar! (Vagy a Pokolgép/Ossián/édesmindegy).
És tényleg elmegy a nép egyszer. Meg kétszer... És az a baj, hogy huszonhétszer is. 
Hogy valami no name zenekar is játszik két lyukkal arrébb? Kit érdekel!
Szerintem a metal zene kilencvenes évek végén történt haldoklása csak rátett egy lapáttal erre a jelenségre. Azóta ugyan valami részlegesen feléledt (félzombi???), de sajnos a fejekben még mindig ott van ez a salakanyag.

Hogyan jön létre egy tribute zenekar?
Kreativitáshiány miatt!
Adottak - sokszor jó képességű - zenészek. Le tudják játszani a kottát, ezt-azt. De saját ötletekkel nem rendelkeznek. Elkezdenek a kedvenc zenekaraiktól játszani ezt-azt. Zenekart csinálnak. 
És jön az XY koncertszervező, hogy Húúúúúú, de király, gyerekek! Szervezek nektek! :D
Nem, azért nem mindig így megy. A legnagyobb Mo-i Metallica Tribute zenekarral volt közös koncertünk az IH Billentyűben még "befutásuk" előtt, amire 9 fizető néző jött el. Akkor még Á*** nem szervezett nekik lószart sem. :) (És ez sajnos nem maradt így.) ;)

Mondok jobbat. Á*** mazsolázik a zenész ismerősei között, és megkeresi őket egy ötlettel. Egy tribute zenekart akar létrehozni, az ő saját, különbejáratú zenekarát. Igen, a Helldorádó nevű foshalom így képződött.

Mekkora a zenei értéke a másolásnak?
A zene olyan, mint a középkorban volt a kódex? Azért kell másolni?
Etikus dolog-e megélni mások hírnevéből? 
Ha egy Metallica (a zenekarnév tetszőlegesen behelyettesíthető) annak idején vért izzadva, fáradságos munkával, évtizedek alatt felépített valamit, hírnévre tett szert, akkor milyen dolog beállni az ő kamionjuk menetszelébe, és ilyen gyorsítósávból menet közben belapátolni a ladikba a dohányt (ez is behelyettesíthető tetszőlegesen)? Két hét alatt, ha megtanulom Kirk Hammett összes gitársávját, akkor lehetek-e akkora, mint ő, aki ugyanezt évtizedek alatt érte el? Milyen személyiség(zavar) kell ehhez, hogy ebben érezze jól magát valaki, ahelyett, hogy a saját vackait kalapálgatná össze, és saját stílust próbálna kialakítani, fenntartani, és köztudatba behozni? 

Vagy beszéljünk arról a rétegről, akik nyitottak épp a rock/metal zenékre, de nem ismerik. Elmennek egy koncertre, amely vagy Tankcsapda, vagy valami tribute. Elmennek kétszer, esetleg háromszor. Ennyiszer fizetnek bele a kasszába, Á*** tartozásainak a törlesztésére, míg végül véglegesen levonják a következtetést, hogy ez nekik nem pálya, és mennek X másik stílusú zenékre ezután (tudod, lemezlovas klub). Lehet, hogy ZS névtelen, sorvadó kiszenekar bejött volna nekik, és hosszú távon eljárnának a koncertjeikre, megismerkednének Y, K és CS zenekarok munkásságával is. Hosszú távon tehát még magának a Szent Koncertszervező Á***nak is kifizetődő lenne, ha agyat növesztene, és használná koncertszervezéskor is. De nem, ez neki nem felel meg. Utána a vízözön. Nagy ívben, sugárban szarik le mindent.

Most tényleg a meg-nem-értett zenészség beszélne belőlem? Ha szerinted igen, akkor görgesd följebb és olvasd el még egyszer! Próbáld meg értelmezni! Kösz! Ha hatodszor jutsz el ehhez a mondathoz és még mindig nem megy, tölts ki egy IQ-tesztet, és ha egy előre meghatározott érték alatt sikerül, légyszi hamvaszd el magad! Kösz! ;) 



Fika-bajnokság
Avagy a jó zenész minden kollégát túlteljesít...



Ezt eredetileg bele akartam venni, aztán kimaradt, most hát utólag ide belepótlom.
Pécs egy nagyon lehetetlen város. Az egyetem miatt rendkívül sok az egyetemista. Ezen felül pedig elmondható, hogy az élő zenéket kedvelő fiatalok zöme zenész. Ebből adódóan pedig egy koncertre ellátogatók jelentős hányada valahol máshol biztosan zenél.
És egy furcsa (magyar? mondjuk inkább újkori magyarnak) mentalitás miatt e fenti tényből kifolyólag szakértő.
Miután pedig szakértő, ezért önkéntes mérvadóként zsűrivé avanzsál minden meglátogatott koncert alkalmával. Tehát nem pozitívan fog hozzáállni zenésztársai teljesítményéhez, hanem a hibákat fogja felkutatni. Amelyekről "jobb esetben" tájékoztat is amúgy "face to face", de maradjunk annyiban, hogy az efféle  tökös legényekből kevés van. Inkább csak a hátad mögött fogja ismételgetni a véleményét másoknak, akik emiatt már eleve furán fognak hozzád állni.
Mert az a dobos hogyan fogja a dobverőt. Ennél a feldolgozásnál a kísérő cinnek a kúpját kellett volna ütni. A gitáros nem tud szólózni! Az a másik gitáros riffelni nem tud. Milyen hangja van ennek az énekes gyereknek? Csaj énekel? Az eleve rossz lehet! Szinti van a zenében? Akkor az pop! Nincs dobos? Az ciki, a japán' az csak szar lehet! Basszusgitár torzítóval és pengetővel? Hülye vagy? Elvész a zenében, és tiszta Sodom. Ezek abszolút szét vannak esve, nem tartják a ritmust! Ez a hang hamis volt - mi van az énekessel ma? Biztos mindig ilyen! Hát ezek tutira nem tudnak dalokat írni! Ez egy olcsó tribute banda, de még csak nem is tudnak Metallicát/Pokolgépet játszani, az eredeti sokkal jobb! Ez nem tudja behangolni a gitárt! Az erősítőt nem így kell beállítani, én tudom a tutit, de nem mondom meg nekik, hadd szenvedjenek! 
És ha ő kerül színpadra, ami valahogy ugyanilyen kínpaddá válik számára, akkor: Szar volt a keverés. A technikus abszolút nem érti a dolgát! Vagy ha ismerős volt és ciki lenne fikázni (vagy esetleg épp hallótávolságon belülre érkezett): A keverős megtett ugyan mindent, de sajnos szar volt a cucc / nem ismerte ezt a zenét, és nem tudta, hogyan kell kihozni belőlünk a maximumot...
Amíg ilyen a zenészek mentalitása, én nem is csodálkozom, hogy néhány zeneipari (beton?)elem le meg-nem-értett-zenészezi őket...


...és akkor arról a zenészről nem beszéltünk, aki pl. elmegy stúdióba hanganyagot felvenni, de nem hogy a húrjai rozsdásodnak a gitáron, de a fogólapon áll a dzsuva... ...a cucc nincs összepróbálva... ...stb.






Lemezkiadás

Egyszer "elkövettem azt a hibát", hogy egy olyan zenekarban segítettem ki, akikkel kiadtunk egy lemezt. Akik kiadtak egy lemezt, mialatt én kisegítettem őket - ez lenne a helyes kifejezés. A lemez anyagában mint segédmunkás szerepeltem. Basszustémát nem nagyon írtam, énektémát sem. Ami megvolt, azt játszottam fel. 
Ez még nem olyan rossz dolog. Viszont amikor egy közösségi portálon valamiért nem a kincstári véleményt kezdtem hangoztatni "a kiadó" oldalán, akkor jött a beszólás: bezzeg amikor a lemezeteket kiadtuk, akkor jók voltunk.
Álljunk meg egy pillanatra!
1. "lemezeteket".... Lásd feljebb pár sorral. Nem az én lemezem volt.
2. Azért, mert "kegyeskedett" a "szent lemezkiadó vállalat" foglalkozni nyomorult "megnemértettzenészi" ügyünkkel egy ízben a történelem során, ezért most egy életre kuss nekem? Nem lehet más a véleményem? 

A témát félretéve - megállapítható, hogy a lemezkiadás halott ügy ma Magyarországon. A lemezkiadók pedig ezt a halottat nem hogy nem temetik, de hullagyalázzák is rendesen.

NoiseField-es időkben is hajtottunk már lemezszerződést, és tárgyaltunk lemezkiadóval. (Nervous Playground idejében is egy épp akkor alakult független kiadóval, és akkor majdnem sikerült is minden, egyedül az önerőt nem sikerült összedobnunk munkanélküli tiniként...) Érdekes volt magyarázkodni, hogy igen, mi szeretnénk angolul énekelni továbbra is. Nem, nem szeretnénk a zenénket azonnal eladhatóra kommerszesíteni. 
Agyrém!

"A metal kiadóval" - szándékosan nem mondok nevet, mindenki tudja - az R-Clone idején tárgyaltunk. Ott más volt a helyzet. Viszont az elejétől fogva úgy álltak hozzá a dologhoz, hogy ez csakis és kizárólag valami nagyon elbaszottul sikerülő dolog lehet. A siker teljesen ki van zárva. Ha csak nem tudunk instant módon megtölteni egy Petőfi Csarnokot, mint az XY zenekar. 

Az anyagi erőforrásokat a Nagy Metál Kiadó is úgy csoportosítja, ahogyan a P********* L*****, vagy az Á*** szórja a koncertezési lehetőségeket. Instant profit first.
A Leghangosabb Metal Újságban lejött egy kétoldalas interjú és kétszer voltunk reklámozva (mármint a Solar Scream: Divider, tudod, a "kisegítős lemezem".) Ugyanezen idő alatt Paksi Endre és a Tankcsapda szinte minden egyes Hammer számban szerepelt ekkora terjedelemben. Értem én, hogy befutott zenekar és mi meg nem voltunk azok. Mindent értek. Nem mondom, hogy nyúljanak a zsebükbe az érdekünkben, hogy szervezzen bárki ráfizetéses koncertet és állja a költségeket, vagy hogy hirdessen és reklámozzon engem - ezt senkitől sem várom el. 
De azért ez az instant profit first mentalitás a "zeneipar" szereplői részéről és az egyenlő esélyek hiánya azért mégiscsak bosszantó!
És amíg ez így marad, a rock és metal zenék feltámadásáról vizionálni tudományos fantasztikum kategória csupán...




...és jól vetted észre, a zenekritikust szándékosan kihagytam. Mert írni a zenéről olyan, mint táncolni a festészetről. ;)

Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page