hétfő, január 24, 2011

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - XI. rész

UFÓ A SZÁNTÁS FÖLÖTT


Lengyel János, a sokak szerint csak Szomorú Csütörtök Terrorszervezetként aposztrofált, hivatalosan bejegyzett egyháznak minősített, ám valójában mindössze apokaliptikus anarchiabrigádként funkcionáló, agyhalottakból álló csoportosulás éles szemű - ám sokszor, sokféle szemüveget is használó - vezetője éppen hazafelé tartott autójával a kihalt országúton. Ugyan nem hallotta a saját, monoton hangját, ám mégis az álmossággal küszködött, noha már három tablettát is bevett az áloműzőből, amiből naponta csak kettőt lett volna szabad. Az országút csíkját bámulta, és gondolta, ettől majd csak nem fog elaludni.

Nemrégiben vette ezt az új házát, amelyhez tartott éppen, de a vételt titokban tartotta felesége előtt, aki így csupán a többi - országszerte összesen huszonhárom - ingatlanjuk létezéséről tudott. Néha ki-kimaradt otthonról ügyeit intézni, így mindig tudott magának szakítani egy kis időt az egyedüllétre, amire a házsártos házisárkány mellett igencsak szüksége is volt. Legszívesebben kihajította volna, de nem volt ő már afféle tökös legény. Magának persze azzal magyarázta bizonyítványát és a ki-nem-hajítást, amikor felfakadt benne a sárkánytalanítás üde eszméje, hogy a "bizniszhez" kell ő is. Ki más verhetné (szét) - helyette - a villanyzongorát?
Másfelől pedig ezt jól megcsinálta magának a dogmákkal is, amiket lefektetett. Egészen eddig a válás ellen prédikált. Ha most hirtelen módosítana ezen, a gyülevészetet nem nagyon tudná sokáig egyben tartani.
Újabb erővel tört rá az álmosság, és az útmenti fákat kezdte bámulni, már amennyire a vezetés közben ezt meg tudta tenni. Szeme sarkából egyszer csak valami furcsa villogásra lett figyelmes a szántóföld fölött, az erdőtől nem messze.


A Világűr Csavargója ismét enyhén illuminált állapotban járkált - értsd: dülöngélt - fel-alá az űrhajóban, közben időnként meg-megállva fia előtt, aki aggódó tekintettel követte. Mindketten tógában voltak. Imádtak néha beöltözni, de erre a mai alkalomra ez volt amúgy is az illő viselet. Az űrhajó személyzetét pedig szintén fehérbe öltöztették, de az ő ruháik hátulján furcsa, idomtalan, hattyúszárnyra emlékeztető, bazinagy toldalékok lengedeztek, amiktől mind ormótlanul-esetlenül estek-keltek, és ha tehették, megmaradtak egy helyiségben. Az ajtókon átjutás ugyanis szinte lehetetlen volt ebben a maskarában.
'Biztos, hogy jó ötlet ez, apa?' - szólt a fiú, majd szünetet tartott, s megvárta, amíg az öreg megáll és végre ránéz - 'Eddig sokminden frankón ment, és illeszkednek egymáshoz az istenes játékaid kirakódarabkái. Viszont, szerintem, ebben a korban nem kellene összezavarni az egészet.'
'Ááá, hallgass! Nem tudsz te semmit!'
'De apa, ezek már technikailag fejlett idők, itt nem istent fognak benned látni, hanem annak látnak, ami vagy...'
'Na ne legyél hülye, fiacskám! Ugyanúgy lesz ezzel a Janival, mint a múltkor azzal a Mojzessal, vagy hogyishívjákkal. Csak ő nem negyven évig fog keringeni a sivatagban, hanem neki más feladatokat fogok adni.'
Ebben a pillanatban, ahogy a kamion által tovasodort falevél lengedezve követi a légáramlatot, a fedélzeten materializálódott, pontosan kettejük között Özv. Koponyányi Jenőné.

Lengyel János több okot is fel tudott volna sorolni, hogy miért állt meg a mező szélén. Elsődlegesen, mert rohadtul fáradt volt. Másodrészt, mert bár marhára nem hitt az ufókban, sőt, megvolt rájuk vonatkozóan a maga dogmatikája, amit felekezetével is megosztott, de szörnyen kíváncsi is volt. A sok handabanda után, amivel meghülyítette nyáját, végre életében először lenne valamiféle természetfeletti megtapasztalása, amiről ordibálhatna nekik.
Miközben felemelkedett a talajról, és a mintegy fél kilométert a levegőben lebegve tette meg, azon töprengett, ez a lidérces jelenség vajon "az Úrtól van-é, avagy az ördögtől".
Amint kitárult a csészealj alján levő ajtó, és ő fölemelkedett, meglátta Messiását és az Öreget, amint jóságosan néznek felé, majd pedig egy undok banya is feltűnt közöttük, és erre azok ketten összerezzenve meredtek rá. Ezen kicsit csodálkozott, mert bibliát ismerő ember volt - azaz - saját fogalmai szerint - művelt, és hát a szentírásban sehol nem talált olyan hivatkozást, miszerint a szentháromság harmadik tagja, a szentlélek egy vén banya volna. De leginkább a mindenható és mindentudó isten megdöbbenése zavarta. Mert ha mindent tud, akkor ezt, hogy a banya föl fog ott bukkanni, miért nem tudta előre? A zavar fellegei kezdték elborítani, és azt szerette volna, ha valamelyik zsoltár jut most eszébe mentőkötél gyanánt, de persze a BUX index esése előbb villant át rajta, mintsem az általa immár évtizedek óta csak távolról tisztelt szent irat bármelyik része. Ott állt hát, mint egy sült keszeg, tátva maradt szájával, melyből még a nyálcsermely is eleredt déli irányban.
A patthelyzetet Özv. Koponyányi Jenőné oldotta meg, neki mindig volt elegendő lelki ereje az ilyesmihez.
"Na nézd csak! Most meg ezt a szerencsétlen agy nélküli létezőt jöttetek behülyíteni?"
"Menjen innen, vén banya!" - rikácsolta az öreg felocsúdva. Egy kis lökdösődést követően ő került fia mellé és Lengyel úrral szemben megállt. Úgy döntött, ignorálja az öregasszonyt, és inkább a meghívott vendéggel foglalkozik. "Én vagyok az úr, a te istened!" - A mondat annyira illúziórombolóan üresnek és pátosztól fosztottnak hatott, hogy nem átallotta megismételni. Még rosszabb volt.
Lengyel János ekkor magabiztos varjúbaritonján megszólalt, mivel még emlékezett rá, mit is prédikált a múltkor a csürhéjének, mi ilyen esetben a teendő: "Vallod-é, hogy a Jézus a Krisztus?" Ezt az egyébként is értelmetlen mondatot annyira hadarva mondta, hogy a szavak egymásba torlódtak, mintha egy többszörösen összetett értelmetlen szó volna. Az utcán egy gyanútlan járókelő, ha ezzel támadták volna le, biztosan csak annyit rebegett volna, hogy egészségére - nyilván tüsszentett a másik.
A másik oldal viszont nem erre a reakcióra számított, így egy kis csend követte a felvetést. A habzó szájú önjelölt teológus ezért megismételte a kérdést, kissé cudarabb modorban, és fél lépést tett előre - mindazonáltal kissé reszketve, hiszen tökös legény ő valójában sosem volt.
Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén igazított egyet műfogsorán, és félhangosan belekotyogott. "Eléggé fura nyelven beszélsz, hapsikám, kimaradt néhány évszázad. Megragadtál a középkorban, bunkókám. Te meg, ha már istent játszol, válaszolhatnál a teológiai kérdésre. Ilyen illetlenséget egy istentől! Tessék! Vajon az isten hisz-e istenben?" - azzal felvihogott. Felső fogsora az alsóra hullott, így az a groteszk látvány állt elő, amikor valaki tátott szájjal, de mindazonáltal összeszorított fogsorral nevet.
Az űrvándor még egy bizonytalan kísérletet tett, hogy mentse, ami még menthető.
"Elhívtalak, és most megerősítem a szövetséget veled is."
Sajnos a másik oldal továbbra is ugyanazt a kérdést ismételte meg.
"..ö.. izé .. szövetséget, amilyet annak idején Ábrahámmal, izé... nagy néppé sokasítalak.. ja nem úgy..." - zavarodott bele mondandójába az öreg.
Amikor pedig a kérdés negyedszer is elhangzott, akkor legyintett egyet, és immár kissé magabiztosabban így szólt, ezúttal a személyzetéhez:
"Mihály arkangyal!"
"Igenis, uram!" - lépett előre egy tagbaszakadt figura, akit röhejesen fehér harisnyába és selyemingbe öltöztettek, a hátáról pedig két esetlen, élettelen hattyúszárny lengedezett a szélrózsa minden irányába.
"Kidobni őket!"
Mielőtt ez megtörténhetett volna, Lengyel János ordítva nekik rontott:
"Távozz tőlem, Sátán, ajézusnevében" - utóbbit mintha valami csodálatos varázsigét mondott volna, sokszor ismételgetve. Közben, biztos ami biztos, elindult feléjük reszketve, de a távolságra kínosan ügyelt, mert annyira azért nem volt ő tökös legény - most sem.
És hogy ne legyen a helyzet annyira egyszerű, Sz. Irén előhúzta esernyőjét, hogy annak kampós végével mérjen jónéhány ütést a három másik résztvevő fejére.
A zsilip kinyílt, megszabadultak a tehertől. Szétzilált tollazatát rendbe hozni igyekezvén az öreg, hasonló elfoglaltságban levő fiának levonta a konzekvenciát.
"Ezek a mai vallási vezetők hülyébbek nem csak az ókoriaknál, de még egy dinoszaurusznál is..."
"Ezekkel akartál valamit kezdeni, apa?"

Nem estek túl magasról, de a ruhájuk tiszta por lett a szántásban. Amíg Sz. Irén porolta magát, Lengyel János űzte a démonokat és ördögöket, és nem felejtette el egy-egy tőmondatba vagy nyolc-tízszer beilleszteni a varázsigét.
Az űrhajó megindult és egy szempillantás alatt elviharzott, de a szóáradat egyre hevesebben folyt a szemlátomást pszichiátriai eset vallási vezetőből.
Mindazonáltal elégedetten nyugtázta, hogy ördögűzése eredményes volt, hiszen ezek bizony elmentek.
Mégiscsak tökös legény ő!
Sz. Irén hamarosan az egyik barázda tövében megtalálta esernyőjét. Gondosan leporolta, majd a habzó szájú őrült elé lépett, aki ekkor őfelé fordult, és belőle akart valami ördögöket kiűzni.
"Azt mondod, picikém?" - kérdezte, majd az ernyő lesújtott.
Végre csend lett, amit csak egy a göröngyök közé hulló súlyos test puffanása tört meg egy pillanatra.
Aztán pár másodperccel később Lengyel János zakója zsebében levő telefonja.
Az idős hölgy előkotorta, majd beleszólt:
"Magán kívül van, hívd később, bogárka!" - majd a szántásba elhajította anélkül, hogy letette volna.
A vonal túlsó végén egy külföldi titkosszolgálat munkatársa értetlenül pislogott maga elé, hiszen ő Lengyellel, azaz Harsány Vaddisznó fedőnevű beosztottjával akart volna beszélni hivatalos ügyben.

Hamarosan egy majdnem-luxuskocsi indult el a szántás mellől, vissza a város felé, melyet egy idős hölgy vezetett teljes magabiztossággal. Menet közben pedig néha-néha igazított egyet műfogsorán.

Egy másik űrhajón Sefron parancsnok és személyzete aggodalmasan figyelte a műszerek jelzéseit. Amikor észrevették a szántásban fekvő eszméletlen alakot, és konstatálták a tényt, miszerint közel, s távol sehol egy teremtett lélek aki segíthetne rajta, egyhangúlag a segítségnyújtás mellett döntöttek.
Az óvatosan a fedélzetre emelt bajba jutottat egy diagnosztizáló nyalábbal vették körül, s mire a műszer két szempillantás múltán jelezte, hogy annak - a földi emberek szokásos nyavalyáin kívül - kutya baja, Lengyel János pislogott is kettőt, majd felült.
A poklok pokla azonban csak ekkor kezdődött. Hiszen itt maga körül csak magas, szőke, kék szemű lényeket látott furcsa, egész testüket egyben befedő fémes ruhában - és ezek tényleg hihetetlenül magasak voltak, a két métert bőven verték, - mellettük pedig a közismert alacsony, kis szürke alakok ácsorogtak, és bámultak rá hatalmas fekete szemeikkel.
Kiverte a veríték. Mialatt másfél métert araszolt pókjárásban hátramenetben, reszketve, vagy fél liter víz is lecsorgott homlokán, s mindeközben artikulálatlan sikolyok hagyták el torkát. A fém fal állította meg, de érintésétől annyira megijedt, hogy nem tudta benn tartani székletét. Hirtelen lendülettel pánikszerűen talpra ugrott, és rákezdett az ördögűzésre.
Sefron parancsnok előre lépett. Telepatikus hullámaival megpróbált nyugalmat sugározni a szerencsétlen felé. Még néhány munkatársa csatlakozott hozzá, és rezgéseikkel ezt üzenték a bepánikolt földlakónak: "Nyugalom! Nincs semmi baj! Segítünk rajtad, nyugalom!"
Lengyel János egyre sebesebben űzte a démonokat, de itt szemmel láthatóan valami olyasmivel volt dolga, ami még a démonoknál is hatalmasabb. Hiszen annak ellenére, hogy ő minden biblia adta lehetőséget megragad a lények távoltartására, azok magabiztos, fölényes Mona Lisa mosolyukkal az arcukon egyre csak közelednek... Először csak a vizeletét érezte a combján végigfolyni, majd elvesztette az eszméletét.
Sefron parancsnok a többiek felé fordult. Telepatikus "hangja" értetlenséget sugározva recsegett a többiek agyában: "Azt hittem, ez a bolygó már előrébb jár a fejlődésben."
"Biztos vagy benne, parancsnok" - kezdte az egyikük tisztelettudóan - "hogy ezek a lények már érettek a kapcsolatfelvételre?"
"Meglehet, hogy hibásan tájékoztattak minket. A térképre a civilizációs egységük mellé vezessetek fel egy kérdőjelet! Ezt a szerencsétlent most hazavisszük. Zarpolon!"
"Állok szolgálatodra, Sefron parancsnok!" - rezegte a lény illedelmesen. Parancsnokukra mindannyian felnéztek, végtelenül bölcs, közkedvelt figura volt, szeretetteljes, és egyúttal hihetetlenül öreg is. Életkora majdnem pontosan kétharmada volt a bolygóénak, amelynek légterében tartózkodott.
"Kapcsold be, kérlek, az időhurkolót! Nem akarom, hogy bárki észrevegyen minket. Nincs szükségünk több galibára." - majd elgondolkodva hozzátette - "Nem kizárt, hogy az az aljas szélhámos is erre járt. Van egy olyan érzésem... Most lehet, hogy elcsípjük!"







- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 




Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page