kedd, december 14, 2010

Álomfejtők rémálma :)

Az álmok eléggé személyes dolgok. Megvan a maguk sajátos, személy-specifikus szimbólumrendszerük, de még így is sok dolgot meg lehet tudni egy-egy személyről, ha elmondja, mi mindent álmodott össze. 
Nem kell aggódnotok, szubjektumokat csak szűrve teszek közzé egy ellenséges érzelmű emberkékkel is megáldott (vagy megátkozott?) fórumon, mint az internet eme szűretlenül látogatható szigete. 
De azért, hogy ne maradjatok mosolyognivaló nélkül Ti, akik nem ellenséges érzelmektől vagytok vezérelve és nem a leszólnivalót keresitek, megosztok néhány gyöngyszemet - egyelőre kettőt. Szerintem egy "hivatásos álomfejtőnek" is feláll a hátán a borsószőr és sikítva elmenekül, ha ilyesmiket hall, amilyen dolgokat néha sikerül összeraknia tudatalattinknak...

Elsőként egy néhány évvel ezelőtti eset következzék. A megértéshez szükséges körülmények a következők: ekkor még tagja voltam a Solar Screamnek, de már a NoiseFieldnek jónéhány éve nem, velük nem is tartottam a kapcsolatot. 

Koncertre készültem, fellépni a Solarral. Ennek ellenére a NoiseField egykori basszusgitárosa, Attila segített Trabantjával, hogy eljussak a koncert színhelyére. Valóságban persze nem Trabantja volt, de ez az álmodóm számára épp mellékes volt. Hogy, hogy-nem, bepakoltuk a koncertmotyóMat az autóba - náluk, majd az ódon kovácsoltvas kapu kinyitásával bíbelődtem. A díszítések marcipánból készült rózsák és egyéb más virágok voltak rajta, helyenként egy-két zamatos szőlőfürt is ott fityegett. Ahogy visszaszálltam a kocsiba, már megint szállhattam ki, mert az úttesten keresztben 5-10-20 méterenként újabb és újabb kovácsoltvas kapuk állták utunkat, mindegyiket ki kellett nyitni, majd újra bezárni, véges-végig a pécsi Szigeti úton. 
A sokadik után Attila javasolta, hogy majd ő egyedül megbirkózik a kapukkal, én menjek a járdán, gyalog, ott nincs kapu, és így gyorsabban odaérek. Kipattantam az autóból, mely időközben egy ötvenes-hatvanas évek-beli Mercedesszé változott (a küllős króm felnire meg a többi csillogó krómra is emlékszem), átugrottam a sövényt, amely az úttestet a járdától elválasztotta, és bármely cukrásznak a becsületére vált volna, olyan finom fehéres tejszínes tortából készült, mindenféle díszítésekkel és marcipánokkal és csoki, mandulareszelékekkel, gyümölcsdarabokkal. A járdán a szembejövő bicikliseket kellett kerülgetnem, egyikük egy postás volt, huszárruhában, pödört bajusszal, oldalán a postástáskával. A sövény néhol az úttest irányában kitüremkedett félkör alakban, helyet adva a fáknak. Egy ilyenbe húzódtam a huszár-postás elől - egy másikban pedig egy hajléktalan aludt a fa mellett, ruhája makulátlan középkori zsákvászon-dizájn.
A járdán folyton félre kellett állnom ezek miatt a biciklis fickók miatt, mégis sokkal gyorsabban tudtam haladni, mint a vaskapuknál mindig megállásra kényszerülő autó. Hátranézve egy idő után már nem is láttam. 
Hamarosan megérkeztem - nem a koncerthelyszínre, hanem - egy olyan épületbe, amely vegyesen volt börtön és iskola egyben, persze a két funkció az épület két szárnyába különválasztva. Valahogy golyózápor közepette feljutottam arra az emeletre, ahol Viktor fiam osztálya tanult. Kihívtam a teremből, és beszéltünk egy lépcsőforduló-szerűségnél, a legfelső emeleten. Mellettünk hatalmas szappanbuborékok lebegtek el felfelé, mindegyiknek volt egy arca, kémlelték a terepet. Időnként a tanteremből géppisztolyhangok és gránátok robbanása hallatszott. Amikor ettől már nem hallottuk rendesen egymást, Viktor hátrakiabált, hogy "csend legyen már, hagyjátok abba!". Csend lett. :D
Miután megbeszéltünk valamit, amire csak homályosan emlékszem, hogy olyasmi volt, hogy hol és mikor találkozunk a többiekkel, én kiléptem magabiztosan az ablakon. Az épület másik feléből, ahol a börtön volt, rácsos, de üvegtelen ablakokon karok nyúltak kifelé. Átmásztam néhány épületen, tetőről tetőre ugrálva, időnként pókemberként a falon tapadva mászva. A tetők és a falak mind márványszerű kőből készültek, vagy azzal voltak borítva. Egy darabig még a buborék-jelenség követett, mindenhol szálltak felfelé (mintha a földből jöttek volna), aztán ritkulni kezdett, de nem szűnt egy darabig még.
Hamarosan az utcán találtam magam, amelynek a burkolata szintén ilyesmi kőből volt. 
Megkérdeztem egy arra járó, botjára támaszkodó idős embert, mennyi az idő. Az a botját felkapva, azzal mutatott egy a levegőben a fal előtt lebegő toronyóra felé szótlanul, majd a botba rejtett géppisztollyal szétlőtte az órát, aztán mintha mi sem történ volna, csendben, a botra támaszkodva továbbállt. Az óra, mintha lufiból lett volna, rajzfilmjelent-szerűen leeresztett, de nem repült el, csak ott lebegett tovább töttyedten. Nem emlékszem, mennyit mutatott.
Ekkor egy Ford Transit anyósülésén találtam magam, amellyel furcsa, addig sosem látott környéken kanyarogtunk. Idővel valahogy a sofőröm eltűnt és magamat találtam a volánnál. A váltó vacakolt, néha nehezen kapcsolt. Diáklányok mentek az út szélén, fiammal egyidősek. Megálltam, megkérdeztem tőlük, merre kell menni, hogy a sulihoz jussak. (Valamiért vissza akartam menni.) Megmondták, és én bár nem arra mentem, mégis hamarosan megérkeztem - a volt általános iskolámhoz, amely természetesen csak részlegesen hasonlított valóság-beli megfelelőjére, és teljesen más volt, mint az az iskola, ahol az imént jártam. Ezután a suli folyosóinak labirintusában való hosszas bolyongás következett, de valami irdatlanul hosszan. Először a tantermek helyett mindig vécébe jutottam, nagyon sok vécé volt. A folyosó egyik felén az egymás mellett levő ajtók mind klotyóhoz vezettek. (Nem, nem kellett pisilnem.) Aztán megtört az átok és bejutottam olyan tantermekbe, amelyekben a padló helyén homok volt, egy másikban fű és kerti tó - a második emeleten, és egy katolikus pap csendre intett és levetette a lábbelit mindenkivel. Utánam is sokan érkeztek, főleg felnőttek. Mindenkinek csöndben kellett figyelnie a kerti tó közepén egy kis szigetpúpon valamit, vagy valakit de azt az előttem állók eltakarták előlem, szóval nem tudom, mi volt az. Próbáltam kideríteni, de aztán meguntam és mentem tovább - mezítláb. Valahogy egy hatalmas körfolyosós udvar következett, amilyen soha nem volt abban a suliban, majd valahogyan a második emeletről az alagsorba jutottam, ahol egy rock-kocsma üzemelt. Hatalmas sziklák voltak a díszítőelemek. (Itt már volt rajtam bakancs megint. Út közben kinőtt.)
Itt egy-két nagyon régi zenészismerőssel is találkoztam. Hirtelen felbukkant Attila is a cuccal, amit a Trabant-Merciből hozott, és kiderült, hogy ő is fellép aznap este. 
Itt már majdnem filmszakadás volt, valakikkel beszélgettem, félre kellett állnunk, hogy betoljanak egy rohadtnagy fehér hangversenyzongorát, amelynek a kerekes lábainak a díszítőelemei mintha tortából lettek volna; de később a koncertből is emlékszem még olyasmire, hogy a basszuserősítővel kellett a dobot megtámasztani, mert különben csúszott előre. Ja és olyan káosz volt zenekartagok tekintetében, hogy csuda. Ismerős zenészekből dobos gitározott, énekes dobolt, és hasonlók. A legjobb az volt, hogy olyan zenekartagokkal is játszottam, akiket nem ismertem. Egyikük - akárhogyan helyezkedtem, nekem háttal volt, nem tudtam, ki az, csak hogy nem ismerem. És a dalokat sem ismertem, nem tudtam mit játsszak. 
Itt volt a végleges filmszakadás.
Egy álomfejtéssel is foglalkozó ismerősnek elmeséltem poénból (akkor még több apróbb részletre emlékeztem {és szerintem most mintha egy-két főbb részeseményt is kihagytam volna, de az emlékek megkoptak}), és mondtam neki, erre varrjon gombot. Válasza ennyi volt: kell neked ennyi hülyeséget összeálmodni? :D



A második történet még 94-ből való. Rádiótelefonról még csak hírből sem hallottam. :P Jó, lehet, hogy hallani már hallottam, de senki közeli ismerősömnek nem volt.
Egy nagy társaságban voltam, össznépi kajálós buli volt, sokakat ismertem is, de voltak ott ismeretlenek is - és egyszer csak megszólalt a telefon valahol. Klasszikus irodai telefoncsörgés volt, amilyet pár évvel korábban a társadalombiztosítónál dolgozva nap mint nap hallottam. Egy ideig nem zavart, de egy idő után keresni kezdtem, honnan jöhet a hang (sehol semmi hasonló), és mondani kezdtem egy-két a közelemben álló emberkének, hogy vegyék már fel a telefont, nem igaz, hogy nem hallja senki. Mindenki értetlenül nézett rám, ők nem hallották a csörgést. Ez ment egy darabig, aztán már szinte kiabáltam, hogy meghallják, hogy csörög a telefon, de senki rá sem bagózik. Mindenki úgy nézett rám, mint egy őrültre, vagy mint egy szentségtörőre, hogy megzavarom a bulit, de senki sem hallotta a hangot. 
Hirtelen képi váltással homokdűnék között, a sivatagban találtam magam. Az a rohadt telefoncsörgés viszont még folytatódott. Kétségbeesetten forogtam körbe-körbe, hogy megtudjam, honnan a francból jöhet a csörgés, de csak nem sikerült semmi mást meglátnom, csak körös-körül a homokot. Civilizált világnak híre-hamva sem, sehol. Forgolódtam egy jó darabig, aztán elindultam az egyik irányban, hátha a homokdomb mögött látok valamit. Az a rohadt csörgés meg csak folytatódott. A homokban tök nehéz volt járni, belesüllyedtem boka fölött, és alig haladtam. Felértem a dobtetőre, de amögött is csak sivatag, végeláthatatlanul. A telefon meg csak csörög, csörög, kitartóan...
Ekkor ültem fel az ágyban, és nyomtam le az ébresztőórát, amelynek telefoncsörgésre igencsak emlékeztető hangja volt. Mint megtudtam, aznap reggel nagyon sokára sikerült felébrednem, szólt a vekker vagy öt-tíz percen át is. :D

3 megjegyzés:

Judit írta...

Azt nem írtad, hogy az a fajta vagy amúgy is, aki eléggé tisztán emlékszik az álmaira. Persze a fentiekből nyilvánvaló, csak hát nem mindenki van ezzel így, nagyon sokan egyáltalán nem emlékeznek az álmaikra, sajnos. A másik, hogy egy időben le is írtad őket, nem igaz? Ez egyébként egy nagyon jó szokás, dehát kinek van ideje arra, hogy minden reggel leírja minden egyes álmát, legalábbis amire emlékszik belőle? :( Pedig ebből jól lehetne személyiség- és személyiségfejlődés-elemezni (önelemezni, önismeretet fejleszteni stb), de csak ha rendszeresen, következetesen jegyzi a témát az ember.
Ja, különben ismét jót röhögtem, mégpedig sírva, ahogy Chris mondaná :D

Álomfejtők: többnyire sablonok alapján dolgoznak, azokkal pedig, akik ilyen éber tudatúak, nem tudnak mit kezdeni, pedig az ilyen jól felidézett álmokkal lehetne csak igazán kezdeni valamit! De ez már a jövő álomfejtés-zenéje.
Nna, ezzel az erővel akár egy blogbejegyzést is rittyenthettem volna a témában, ha már ennyire megihletett a dolog, nem? Pedig de.

Mami írta...

Hat en elkepzeltelek (vizualis tipus is vagyok), ahogyan a lobogo nagy hajaddal pokemberkent falat maszol es tetokon ugrandozol...
Megerte :D

AtonHotep írta...

J: de
M: :DDDDDDDDDDDD

 
Locations of visitors to this page