péntek, november 19, 2010

Özv. Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - IX. fejezet

Kísérletkastély-város

Dr. Koponyányi Kálmán professzor e napfényes délelőttön a laboratóriumában serénykedett. Épp egy - számára - érdekes vegyület tulajdonságait elemezte ki, asztalán egyre csak gyűltek a dugóval lezárt fiolák, végezte kísérleteit, és bőszen jegyzetelt. Ő özv. Kopnyányi Jenőné és megboldogult Jenő bácsi nagyobbik gyermeke volt, s bár késői gyermekként érkezett, mostanra már ő is térd fölött benne járt a korban. Ősz haja erősen ritkult már, és feje két oldalán ordasan kitüremkedett. Mindehhez szódásüvegtalp vastagságú szemüvege társult, mely vonásait olyannyira komollyá varázsolta, amilyen a Blikk április elsejei száma lehet.
Az asztalon sorjázó üvegcsék egyikét természetesen nem vette észre, hiszen a könyökén neki sem nőtt szeme. Newton a hibás, hiába. A vegyület azonban a törött fiolából gyorsan kiszökött, s hamarosan sűrű köd lepte be a labort. Fuldokló köhögéssel felpattant és feltépte az ablakot.
Hegytetőn trónoló házának ablakából a füst szép lassan csordogált, megállíthatatlanul zúdulva a mit sem sejtő városra.

Ahogy levegőhöz jutott, kissé beljebb ment volna ismét a laborba, de még nem tisztázódott benne, honnan jött ez a füst. Csak akkor kezdett gyanakodni, amikor helyben topogva konstatálta, hogy talpa alatt üvegszilánkok aprózódnak még tovább a színes kőlapon. Amikor lehajolt, nem akart hinni a szemének.
'Szent isten!' - kiáltott fel - 'Vagyis miket beszélek, hiszen csak a hülye tesóm, a teológus Béla hisz ilyesmiben, én csak a tudományban hiszek! Jóságos tudomány! Most aztán minden a feje tetejére fog állni!!!'
Eme szavait úgy kell értelmezni, hogy a fiolából az emberiségre rászabadult vegyület egyik hatása pontosan az, hogy az emberek összekevernek bizonyos dolgokat tőle.

Kanyi Jani nem nagyon szeretett rádiót hallgatni, most azonban kórházi szobatársa jóvoltából kénytelen volt. Az illetőt Hirtelen Szigfridnek hívták, és krónikus kétoldali hipermelankóliával szállították be. Épp a ZsuzsiFM-re tekert, ahol hírek következtek. Előtte azonban ez szólt:
'Kedves hallgatóink! Pontos időjelzést adunk. Tíz óra harminc perc. Pont.'
Ez Kanyi Janinak sok volt. Az ágytálért nyúlt. Az előzőt alig öt perce rakta tele.

Az elkövetkező néhány órában máris éreztette hatását a szer. Először csak a városban, aztán továbbterjedt szélirányban az ország távolabbi területeire is. Ahová elért a kórság, mulatságos dolgok történtek. Nem telt bele két óra, s a templomokban a kereszteken hirtelen piros ruhás, nagy szakállú, kövér emberek figurái kezdtek lógni az imádat tárgyaiul, míg a gyermekek számára meggyötört testű mártírt öntöttek csokoládéból, aki a szánkón pöffeszkedő húsvéti nyulakat tolta maga előtt, s jártában - valami véletlen folytán rászakadt - kereszt-gerendát vitt vállain. A bíróságon az ügyészek védőbeszédet mondtak, az ügyvédek pedig követelték védencük messzemenőkig történő elmarasztalását, és a legszigorúbb büntetések kiszabását. A melósok az építkezéseken rohanva felvették a munkát, a mérnökök pedig szerszámot ragadtak. A boltosok maguk töltötték ki a panaszkönyvet, a vásárlók pedig cuccaikat a boltban leadva, a pénztárnál az ellenértékért tartották markukat. A politikusok igazat kezdtek beszélni, a bankárok és "nagytőkések" pedig a legjótékonyabb emberekként osztogatni kezdték vagyonukat. Amikor tetőfokára hágott a fejetlenség, a bankok minden tranzakcióért fizetni kezdtek, a munkaügyi központ pedig megtelt önmagukat "egyáltalán nem jóravaló, de azért nem roma, hanem cigány"-nak nevező emberekkel, akik azonnali hatállyal munkát követeltek, valamint segélyeik folyósításának leállítását. Szóval teljes lett a káosz.

Özvegy Koponyányi Jenőné ebben a pillanatban surrant be a város közepén álló kórházba, Kanyi Jani szobája után kutatva. Mivel szenilis napot tartott, vagyis megjátszotta az emlékezetkihagyósat, ezért szándékosan nem emlékezett rá, hogy áldozata egy karcolás nélkül megúszta, és így az intenzív osztályon kezdte keresni. A fal mentén lopakodott, és ha jött valaki, gyorsan a ruhafogas, vagy a székek mögé bukott, ahol gondosan megvárta, amíg az illető tovatűnik.
Természetesen ma meglehetősen zavarták a különféle orvosi berendezések zajai. Több szobába be is ugrott és le is kapcsolt egyet, s mást. Ettől persze görcsbe rándult az emelet: az orvosok lóhalálában ugráltak szobáról szobára, rohantak a vészhelyzetet jelző hang- és fényjelzés irányába.
Szép lassan közeledett, emeletről emeletre haladva, míg egyszer csak az egyik szobába bepillantván meg nem látta áldozatát, amint az az ágytálat emelte be takarója alá. Karjából felfelé lógott az infúzió csöve, egyenesen a palackig.
Sz. Irén néni kommandósokat meghazudtoló szakmai tudást csillantva lopódzott észrevétlenül az ágy mellé, ahol megcsapta az irdatlan vizeletszag. Kanyi Jani épp ürített odafent az ágyon.
Sz. Irén most elgondolkodott. Eddig minden simán, terv szerint ment. Eltervezte, hogyan jut be. Most jönne a neheze. Rá kellene beszélnie a pácienst, hogy este jelenjen meg Dr. Draculánál. Épp csak ezt elfelejtette előre megtervezni. Most latolgatta a lehetőségeket, s közben hallgatta a folyékony muzsikát.
Nem jutott eszébe semmi. Hogy időt nyerjen, kibámult a folyosóra. Egy takarítónő épp kiöntötte a folyosó közepére a koszos felmosóvizet vödréből.
Óvatosan, halkan elkezdett kotorászni a retiküljében. Hamarosan egy laposüveg került elő. Ügyelve arra, hogy észrevétlen maradjon, felegyenesedett, majd a laposüveget az infúziós palackkal gyorsan kicserélte. Kanyi Jani nem vett észre semmit. Annyira hozzá volt szokva már, hogy a nővérek folyton cserélgetik a palackokat, hogy fel sem tűnt neki az ilyesmi.
Sz. Irén néni, miután visszalapult az ágy mellé, tovább töprengett, hogy hogyan vegye rá a távozásra az ifjút. Hamarosan azonban elmélkedését egy teli ágytál zavarta meg, melyet a fejére helyeztek. Igyekezett nem kiborítani. Sajnos nem sikerült.
Annyira felbosszantotta az eset, hogy elhatározta, dolgavégezetlenül hazasomfordál.

Erre azonban csak jóval később kerülhetett sor.
Sz. Irénnek ugyanis a múltkori eset óta, amikor álmában találkozott a világűr szélhámosával, időnként időbecsípődése képződött. Olyan ez, mint amikor egy gyors kamion maga után sodor egy-egy falevelet az út széléről, s az bukdácsolva követi egy darabon, meg-megállva. A világűr szélhámosa az időgépet Sz. Irén közelében kapcsolta be, és a menetszél időnként ki-kilendítette őt az eset után a jelenből az űrhajó haladási irányában, a múlt felé. Egy-egy ilyen kilendülés eltarthatott bármilyen soká, ő ugyanabban a pillanatban tért vissza a jelenbe, ahonnan kiindult. Számára azonban eltelhetett akár egy-két óra, vagy két-három hét is. Ám ahogy a falevél is ugyanazon kamion után sodródik, úgy Sz. Irén is kizárólag az űrcsavargó után lengett ki a jelenből. Akárhova jutott, mindig ott volt ez az alak is.

Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén vérnyugdíjas most kiborult ágytállal a fején időutazást hajtott végre a régmúltba.
Először nem tudta, hol van. A helyiség elég gyéren volt megvilágítva, de leginkább istállónak, vagy valami gazdasági épületnek tűnt. Mindenhol szalma és állatok, büdösen kérődzve. Az egyik sarokban egy a mennyezetig nyúló, giccsesen feldíszített karácsonyfa. Sok-sok szaloncukorral. A helyiség közepéről azonban gyereksírás hallatszott, majd az űrszélhámos harsány kacaja - valahonnan meghatározhatatlanul felülről.
Hamarosan arámi nyelvet beszélő emberekkel telt meg az istálló, akik ügyet sem vetettek Sz. Irénre és  fején a kiborult ágytálra. Valószínűleg olyat még nem is láttak, azért. Mind a gyermeket akarta látni, aki viszont mintha hologramképként lett volna kivetítve, anyjával együtt. Sosem láttak még ilyen technikai trükköt, és véleményük szerint csak isten keze tehetett ilyen szokatlant.
Amikor a buli és az ünneplés a tetőfokára hágott, egyszer csak felcsendült egy jól ismert dal a karácsonyról. A dal a huszadik századból való volt. Hogy, hogy nem, de egyszer csak mozgó hologramképként felbukkantak az éneklők is a jászol mellett. Fekete férfiak és nők voltak. Az állatok riadtan hőköltek a falhoz, csak úgy, mint az emberek.
'Sok-sok idővel ezelőtt, Harci-sonkában...' - kezdte az éneket egy nő. Érdekes volt egy helységnevet így kiejtve hallani, de valószínűleg így memorizálta a drága, nehogy rosszul ejtse. (Battle-ham)
Az összes fekete esetlenül táncolt, leginkább a gyapot- és cukornád-ültetvényeken elsajátított mozdulatokat ismételve pantomim-szerűen.
Mindenki döbbenten, kikerekedett szemekkel bámult, két személyt kivéve.
Az öreg űrszélhámos, most Jóistent játszva, kezében egy butykost időnként rendesen meghúzva, parázsló szemekkel táncolt. A másik személy Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén volt.
'Vajon kié lehet ez a sok néger?' - gondolta.
A zenekar ahhoz a részhez ért, hogy
'Ó, uram,
Elküldted a fiad nekünk,
Ó, uram,
Saját magad adtad nekünk'
Az öregből kitört a jókedv a butykos tartalmától, és a távolban karba tett kézzel álldogáló fiához fordulva így ordított örömmámorában, miközben egy szaloncukrot bugázott le a fáról:
'Tyáááááááááá! Hallod, ezek uramnak szólítanak!' - ráhúzott az üvegre megint - 'Vannak négereim! Háhá!'
Sz. Irénben tudatosult: 'Vagy úgy! Az övé mind!'
'Mindegyiknek fadarabot dugatok a valagába naponta! A szövetség jeléül, hogy uramnak szólíthatnak!'
'De apa! Nem ebben egyeztünk meg!'
Arcán az előbbi vigyorból csak annak az árnyéka maradt meg, és kevésbé lelkesen adta meg magát: 'Jó, jó, de amiben megegyeztünk, abból nem engedek! Egy centi ugrik a fütyiből! Csak kár, hogy a lányok számára nincs ötletem...'

Ezen a ponton a falevél, engedve a nehézkedési erőknek, kiszakadt a kamion utáni, kényszerű, új röppályájából. Sz. Irén körül ismét a kórházi szoba sejlett fel, ahol fején az ágytállal felpattant az ágy mellől, és kiviharzott hazafelé.

A professzor az utolsó cseppet is próbálta felitatni a vegyületből. A rongyot pedig, amelybe felitatta, megpróbálta belegyömöszölni egy másik fiolába. Mindeközben a szemeiből egy másfajta vegyületet eregetett: egyre csak zokogott, hogy mekkora veszteség érte.
Hamarosan azonban tudatában homályosan felderengett a gondolat, hogy valami ellenszert kellene a városra szabadítania, mert ez így nem járja.
Hosszas keresgélés és fiókhúzgálás után egyszer csak megvilágosodott.
'Tudom máááár! Az őszinteséget fokozó oldatomat fogom felhasználni. Csak egy kicsit be kell sűrítenem!'
Munkához is látott, hogy kiszámolja, milyen arányúra kell a vegyületet sűríteni. Ezt a műveletet azonban eddig még mindig sikeresen elhibázta. Most csak a tizedesvessző helyét állapította meg rosszul.
Sajnos nem végzett ellenőrző számításokat. A szer már tódult is a városra - százszoros dózisban.

Kanyi Jani szobájában egy tévékészüléket is elhelyeztek a kórházlakók kényelmének érdekében. Most bekapcsolta, és a kora-délutáni műsort kezdte nézni. Alaposan elcsodálkozott. A műsorvezető így szólt:
'Kedves nézőink!' - itt megállt - 'Egy frászt! Nem is kedvesek maguk. Sokszor kapok panaszlevelet maguktól, amiért nem egyszer el is marasztal a homoszexuális főnököm, és folyton zaklat. Maguk csak simán rohadékok. De ez most mellékes. Hol is tartottam? Ja, igen. Utálom ezt a mocskos, rohadt melót, szívesebben köszörülnék én is a gyárban, mint a hülye apám, aki nem vitte semmire, de nem tehetem meg, mert a lakásomra és a kocsimra felvett hiteleket fizetnem kell. Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval most nemsokára a világ legtehetségtelenebb, úgy nevezett humoristája fog következni. Utálom, mint a szart!'
Kanyi Jani megdörzsölte a szemét. 'Biztosan a gyógyszer mellékhatása. Hallucinálok' - gondolta.
A humorista igencsak felzaklatva jött a képernyő elé, és összeszólalkozott a műsorvezetővel. Kis híján verekedés lett.
'Te ne ugass, te homokos!' - replikázott a műsorvezető - 'Felfordul tőled minden jóérzésű ember gyomra!' - azzal szemléltetésül az asztalra is hányt. Ez Kanyi Janinak sok volt, átkapcsolt.
A másik csatornán egy politikus nyilatkozott.
'A választások előtt már tudtuk, hogy nem fog egyetlen ígéretünk sem teljesülni, még csak részlegesen sem, de nem érdekelt minket. Megrendelésre dolgoztunk. A megrendelő mindenképpen megkapja, amit akar, mert van sok pénze. Ha nem bólintunk, keresnek mást. Mi egy dolgot akartunk: a hatalmat az olyan kis szánalmas fogyasztó-báb férgek fölött, mint amilyenek ezt a rohadt műsort is nézik. Ezt a szart amit te vezetsz, kicsi balek!' - mondta először a kamera, majd a riporter felé fordulva.
Kanyi Jani szemei tovább kerekedtek, sőt erre már Hirtelen Szigfrid is odanézett gyanakvóan.
'Mi ez, valami kandikamera?' - kérdezte bizonytalanul.
Kanyi Jani megrökönyödötten a zenecsatornára váltott, ahol élő koncertet közvetítettek egy sportarénából. A dalt ismerte. Viszont a szövege új volt. Eredetileg így szólt volna:

'Nem tudok élni nélküled,
Haldoklom, ha csak rád gondolok,
Hogy miért hagytál eeeeel, hagytál eeeeel' - és így tovább.
Most ez volt a szöveg:

'Akarlak ma este, bébi, vagy bárki mást,
Csak azt akarom, utána mehetsz,
Mert nekem bizony csak az kell, csak az kell... '
Mindehhez úgy gesztikulált az énekes, hogy ne okozzon senkinek problémát megfejteni, mi is az az az
Jani kezdett gyanakodni, hogy rossz gyógyszert kapott. Kikapcsolta a tévét, letette a távirányítót és csak meredt maga elé a levegőbe. Hamarosan azonban hatni kezdett a laposüveg tartalma is és megfordult vele a világ.
Feltűnt még szemei előtt egy koszos istálló benne egy rohadtnagy karácsonyfával, amit négerek táncoltak körbe esetlen mozdulatokkal, melyek a cukornád- és gyapotföldeken szokásos mezőgazdasági munkálatok fázisaira emlékeztettek. Hangosan énekelték:


"A Mari gyermekfia, Jézuskrisztus Karácsony napján megszületett,
És ezért az emberiség örökké élni fog, a karácsony napja miatt..."


Ettől optimista életérzések öntötték el kábulatba zuhanásakor. Utolsónak még felderengett neki: nem ez a néhány néger a Csontos M?





- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -





Az előző fejezetek:



Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page