csütörtök, október 21, 2010

Özv. Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai VII. fejezet: Halló! -ween? -ttak Napja?

Kezében piros öntözőkannával, hosszú nyelű kiskapával és facsemetével várta a buszt a megállóban Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén vérnyugdíjas. Férj urát készült épp meglátogatni a temetőben így Halottak Napja előtt. A sors groteszk iróniája ez: ifjú korában Jenőke vitt neki virágot - most szerepcsere történt. Persze ki tudja, Jenő valójában hol van most, csupán egyre foszló, immár föld alatti porhüvelye az, amelyhez indul látogatóba.
A nap erősen tűz, iskolából hazafelé induló tinédzserekkel teli a megálló. A busz beállt az öbölbe, ajtajai felnyíltak, elkezdődött hát az elkeseredett harc az ülőhelyekért.
Sz. Irén néninek nem kellene tülekednie, mert idős korára tekintettel biztosan jut neki hely. De nem, korát meghazudtoló lendülettel előzi be a tinédzsereket és elsőként ér oda a hátsó ajtóhoz. A leszállók még javában kászálódnak kifelé, de ő már teper felfelé, ügyet sem vetve a babakocsit épp leemelni készülőkre. A fiatalasszony még egy enyhébb megjegyzést is elenged emiatt, de ekkor a kapa véletlenül elkaszálja lábát. Babakocsistól, magatehetetlenül enged a newtoni erőknek, miközben Sz. Irénnek már nyoma sincs. A felszállást megkezdték már mindenütt, egyre nagyobb a tömeg a tömegközlekedési eszközön, ő viszont egyre csak teper, előrébb, előrébb. Átvág munkából haza sietőkön és iskolás gyerekeken egyaránt. Üres ülések mellett halad el, de ez nem zavarja. Neki a söfőr mögötti ülés kellett.

Két megállóval később ordenáré telefoncsörgésre lett mindenki figyelmes; nem csak a buszon, a hátsó ajtónál is, de még a szomszédos sávban haladó autó utasai közül is sokan keresték a hang forrását. Eltartott vagy tíz percig, mire észbe kapott, hogy az ő telefonja csörög. Komótosan keresgélni kezdett irdatlan szatyrában, amelyből a facsemete is kandikált kifelé. Hosszas kutatás után előhúzta pénztárcáját, majd gondosan visszahelyezte. Ezután egy csomag papírzsebkendő, majd metszőolló következett. Időközben a csörgés alábbhagyott. Mikor nyugtázta, hogy akkor már nem is kell megtalálnia, újrakezdődött. Újabb kotorászás után előkerült a szemüvegtok, amelyből a pápaszem felkúszott az arcára, a tokot gondosan visszahelyezte, majd előhúzta a telefont.
Szeméhez emelte, alig néhány centire, hogy lássa, ki hívja, majd megnyomta a gombot - legalábbis ő ezt hitte, - és a füléhez emelte a továbbra is egyre csak csengő készüléket. "Halló!" - rikácsolta, hogy néhány távolabbi utcában is felkapták rá a fejüket. "Halló!" Két utcával arrébb egy építkezésen megálltak a munkások az állványon, és mindenki a hang forrásának irányába meredt.
Mindenki, kivéve Füli Bélát. Füli Béla fején fültokkal dolgozott, és egyébként is nagyot halló volt. Füli Béla malteros vödröket dobált a többiek irányában, a megszokott lendülettel és mindennapos munkatempóval. Oda sem nézett, tudta, mikor merre kell hajítania. Most is elengedett egyet a tőle balra állónak. Az azonban nem oda nézett. A malteros vödör telibe találta. Egyensúlyát vesztve zuhant két emeletnyit, de szerencséjére az ott tilosban álló kamion ponyváján landolt épségben. 
A busz hatlmasat fékezett és felvágódott a sofőrfülke ajtaja. Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén, aki az általa rendezett műsoron rendkívül jól szórakozott, most döbbenten nézett a föléje tornyosuló felbőszült sofőr láttán. Mindenki azt hihette volna, hogy egy szerencsétlen, vén, nagyothalló hülye, közben pedig nagyon is tudatában volt annak, mit miért tesz. Jenőke halála efféle bosszút követelt, és ő csak ennek szellemében járt el - az egész világgal szemben.
"Mondja, maga nem hallja, hogy még nem vette fel a kagylót és úgy üvöltözik? Adja ide!" - hörögte a sofőr, s kicsavarva Sz. Irén kezéből a készüléket, megnyomta rajta a gombot, majd visszatartotta az idős hölgy füléhez.
"Most beszéljen! Vén szatyor!" - majd morogva eltűnt a kabinban és a busz tovább indult.
Természetesen az egész busz hallotta a telefonbeszélgetés minden szavát. A munkások az állványon, két utcával arrébb, még jegyzetelhettek is volna.
Sz. Irén néni kisunokája volt az. Sz. Irén elpanaszolta, hogy nem hallja meg rendesen a telefonját, és az ő korában elég nehéz felvenni. Most is segített neki egy rendes ember. A sofőr ennek hallatán magában fortyongott egyet, aztán tovább tekerte a kormányt. Az unoka - éles hangon csivitelő lány - csak boldog halloweent akart kívánni az idős hölgynek, aki ezt kikérte magának.
"Nálunk nem halloween van, hanem halottak napja!" - oktatta ki színpadiasan.
"Akkor boldog Halottak Napját, nagyi!" - sivította az unoka, majd elköszönt.

A temetőnél a lekászálódás igazi öregasszonyosra sikeredett. Amennyire halálán levőnek tűnik hétköznapi életében, annyira fürge, ha tülekedésről van szó.
A rossz nyelvek azt mondják a nyúlról, hogy nagyon sebes állat, ám igazi csúcssebességét csak akkor éri el, amikor nyúlszőr sapkaként egy kisnyugdíjas fején trónolva kell ülőhelyet szereznie a buszon. Ilyenkor gyorsulási versenyt is képes volna nyerni.

A temetőben a sír mellett a kis fácska sikeresen elültetésre került. A hatodik lyukba bele is fért. A negyedik és ötödik lyukból - érthetetlen módon - csontok kerültek elő, és egy ízben (mely velős, jegyezné meg Szárnyasfej-vadász, a néhai kutya) a biztonsági őr is rászólt Sz. Irénre, hogy már a szomszédos sír területére átnyúlik a gödör, azonnal fejezze be az áskálódást.
A csontokat gondosan a száraz falevelekkel és ágakkal együtt a kukába helyezte, majd azt a gömbölyű valamit a szatyrába, az öntözőkanna mellé.
Dolga végeztével ismét a buszmegálló felé indult.
Hihetetlenül melegen tűzött a nap, igazi vénasszonyok nyara volt ez.
"Jó lenne most lemenni a tengerhez!" - gondolta. A gondolatot tett követte, és a másik buszmegállóba állt be várni.

A tengerpart mindíg lenyűgözte. A hullámok, a víz és az ég látványa, a sirályok, a homok, a szél, a sós levegő. Ezek ifjú korára emlékeztették, amikor Jenőkével itt kéz a kézben járkáltak, áztatták a bokájukat, gyűjtögettek formás köveket és szívet rajzoltak a homokba. Most is kőgyűjtésbe kezdett.
Közben mellette nem messze egyesek még hódoltak a késői újra-nyár örömeinek, napfürdőztek, és időnként bele próbáltak menni a vízbe is, amely azonban csak térdig engedte őket. Ha egy-egy nagyobb hullám feljebb csapott, sikítva vihogtak fel.
Sz. Irén szatyrát ledobva szedegette a köveket. A szebbeket egy kupacba gyűjtötte a szatyra mellett, a rondábbakat a tengerbe hajigálta. Próbálta eltalálni a fürdőzőket. Sajnos nem tudott jól célozni, mind mellé ment, sőt, volt, amelyik kavics több méterrel is arrébb süvített el. Pazarlás!
Egy idő után a kupacból is válogatni kezdte a rondábbakat. Voltak féltéglányiak is.
Egyszer csak egy gömbölyű kőre lett figyelmes. Nagyon emlékeztette arra a tárgyra, amit a temetőben tett a szatyrába szórakozottságában.
Tapintásra teljesen kőszerű volt, bár egy kicsit helyenként nyálkás. Megfordította, hogy közelebbről szemügyre vegye.

A vérfagyasztó sikolytól, melyet a kezében tartott koponya látványa csalt elő belőle, a pár kilométerre levő felállványozott házon dolgozó munkások is összerezzentek.
Füli Béla nem, mert a fültok még mindíg rajta volt.
Sz. Irén, amint a sikollyal az utolsó szusznyi levegőt is kipréselte a tüdejéből, hátraarcot csinált, és olyan messze hajította a koponyát a kezéből, amennyire csak tudta.
Érdekes, hogy míg a tenger felé csak 10-20 métereseket tudott dobni, most valóban hatalmasat sikerült. A koponya csak egyre emelkedő ívet követően, száz méterekkel arrébb tűnt el a domboldal fölött...

Kanyi Jani kabriójával döngetett a tengerpart melletti szerpentinen. Csúcsforgalom volt ugyan, de nem volt dugó, rendes tempóban tudott haladni, bár előtte-mögötte a sor hosszan elnyúlt. Szemben ugyanez volt a helyzet. A rádióból vidám zene szólt, élvezte a napsütést, időnként sznob műgonddal igazított napszemüvegén.
Derült égből villámcsapásként csapott le rá az a sáros koponya. Maga sem tudta eldönteni, hogy az iszonyattól történt-e, hogy félrerántotta a kormányt, vagy hogy előtte fejbe találta-e az az undormány, de egyszer csak a szembe jövő sorban találta magát.
A lendület és az irányvektorok kölcsönhatásának eredményeképpen hamarosan két autó is a meredek domboldalon bucskázott lefelé. Mintha nem is lett volna kerekük, maguk voltak a kerekek - egyenesen a tenger felé gurultak. Nem csoda, hiszen ma szép az idő, az autók is a tengerpartra vágynak - gondolta magában, ismét felröhögve a sokkból Özv. Koponyányi Jenőné.
A két autóroncs füstölögve megállt a felvert por ködében, néhány méternyire a tengerparttól, mint a napfürdőzésre készülő család, apuka-anyuka, amikor leterítik a pokrócot egyszer csak valahol a parton. Csak egy koponya gurult ki közülük, egyenesen a közelben bámészkodók lábai elé.  A vidám zene még mindig üvöltött Kanyi Jani autójából, bohókás dallama táncra perdülni szólította a hallgatók lábait, akárcsak a műsorvezető, egy vidám hölgy. Boldog Halloweent, illetve Halottak Napját kívánt mindenkinek, így üdvözölte hallgatóit.

Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén szép csendben elsomfordált.




Az előző fejezetek:

Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page