hétfő, szeptember 27, 2010

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai - VI. rész: Egy mozgalmas nap

Ideje volt elindulni az orvoshoz, felíratni a  szükséges gyógyszereket, például a vérnyomáscsökkentőt. Ez a fránya vérnyomás nevű dolog már csak ilyen természetű, hogy idővel gyógyszer kell rá (a tetejére), különben elszalad.
"Az ősember egyik reggel felkerekedett és elindult az ős-körzetiorvos barlangjához feíratni a vérnyomást csökkentő ősgyógyszert" - gondolta, és elvigyorodott, hogy majd' kiesett a műfogsora.
Ahogy a téren átvágott, néhol a frissen kiragasztott figyelemfelkeltő plakátok rikítottak arcába, melyek "Ankarai Aranka és az Andalúziai Andalgók" nevű népszerű formáció formabontó koncertjére invitálták a nagyérdeműt.
Ankarai Aranka egy népszerű orosz sanzonénekes volt, aki a nemrégiben megtartott tehetség- és aranytojást-tojó-tyúkkutató győzteseként seperte be a kasszák tartalmát oldalzsebébe. Sajnos más nyelvet nem beszélt, csak az oroszt, de ezen gyönyörűen énekelt. Legalábbis egyesek szerint. Legújabban pedig egy skinheadekből verbuválódott (rock?)zenekar kísérte és kisértette. Persze hol van már az a kor, amikor még az emberek többsége tisztában volt az efféle népbutító mulatságok szaknévsorával - egy ideje hál'istennek már csak a nyugdíjasok nézték az efféle bugyutaságokat a 'vízión...
Özv. Koponyányi Jenőné Sz. Irén vérnyugdíjas elmosolyodott. Arankát szerette, végig neki drukkolt a 'víziós közvetítések alkalmával. Gondolt egyet, odalépett a plakáthoz és közelebbről silabizálni kezdte, mikorra is várható a nagyszerű alkalom, hogy élőben megnézhesse. Erre a kis nyugdíjából el is különítene egy valamire való összeget. Kiderítette, hogy aznap este lesz.
A váróterembe érve mellbe vágta a cigarettafüstszag. Ilyet itt még nem érzett. Nem várakozott senki sem, első volt. Az ajtó fel is nyílt hamarosan, ő pedig belépett.
Dr. Kengyel az íróasztalán ült, lábával ütemesen harangozott, és egy szivart pöfékelt.
"Ááá, Irénke néni! Hogy tetszik lenni? Parancsol egy szivart?" - üdvözölte, és feléje nyújtotta a dobozt.
Az idős hölgy szemei kikerekedtek.
"Ugyan, doktor, mit képzel!" - vágta rá, majd nyomban áttételes lelkiismeretfurdalást érzett. Egyrészt mert soha életében nem dohányzott, másrészt mert a múltkor álmában igen, harmadrészt pedig egy szivart visszautasítani elég nagyszabású szarvashiba az ő korában...
"Esetleg tölthetek valamilyen italt?" - váltott lovat a doki javítási szándékkal, s azzal a bárszekrényhez pattant, amelynek ajtaját feltépve hangos felsorolásba kezdett. Mivel válasz nem érkezett, így ezzel folytatta: "Jómagam egy kis whisky-t választanék ma reggelire. Gizike, maga?" - fordult asszisztenciájához.
"Az nekem is jó lesz" - felelte a kikent hölgy mélabúsan, majd igazított egyet combfixén a kezében levő sado-mazo korbáccsal.
Miközben töltött, a doktorból előtört a hivatástudat. "Mi járatban errefelé?"
"Csak a szokásos gyógyszereket felíratni jöttem. Meg hátha nem árt már egy újabb vizsgálat." - és igazított egyet műfogsorán.
"Óh, ha csak ennyi az egész, akkor nézzük csak!" - perdült meg a doki, és sebtében az asztalhoz ült, ahol el is kezdte kirakni tarot kártyáját. "Milyen csillagjegyűnek is tetszik lenni?" - kérdezte mintegy mellékesen.
"C3p0."
"Szóval skorpió. Aszcendens?"
"Búvár."
"Ahha." - majd tovább mormogott, amíg kirakta.
"A nem jóját!" - tette hozzá, majd fejét csóválva letette a cuccot és fiókját kirántva előhúzott egy ingát is. Kezeivel hadonászott, csettintett hármat-négyet a levegőbe, majd ismét hümmögött, és a kártyázást folytatta. 
"Ez itt azt mondja, hogy bár nem dohányzik, mégis a belső zsebében ott van egy szál cigaretta. Különös!" - Irén néni egy kicsit ledöbbenve, óvatosan a zsebére helyezte a kezét, hogy érezze, megvan-e még. Megvolt. - "Párkapcsolatilag viszont sehogy sem akar kigömbölyödni a téma. De várjon csak, mindjárt még..."
"Hát doktor, nem emlékszik, hogy megözvegyültem???" - és szemeit elfutották a könnyek.
"Hú, a francba, tényleg! Szegény Jenő bácsi... Már rémlik! Ezer bocsánat!" - azzal folytatta.
A levegőben Irén néni felé mutogatva méregetett ujjaival, miközben fél szemét becsukta, csettintett nagyokat, és közben számokat mormolt. Ezt egy indián rituálé követte, majd áldozatot mutatott be a gyógyítás különböző ősi isteneinek.
Potom két óra múlva Sz. Irén néni megvizsgálva, de recept nélkül, ellenben egy ráolvasós-kántálós rituálé után teljesen gyógyultan szelte át a váróterem parkettáját járókeretébe kapaszkodva, majd az ajtón kilépve feje fölött meglengette azt, és az első arra járó autóbusz szélvédőjéhez vágta üdvözlésképpen. Lepattant. Ő a buszra fel-. És már szelte is át az utasteret, egyenesen a legtávolabbi ülőhelyig, útközben fel- és kiborítva néhány fiatalt.



Az űrhajón az öreg fel-le sétált tógájában, fia a két kőtáblán ült, melyet már nagyon unt kerülgetni, és szemeivel az öreget fürkészte. Az magában mormogott, majd egyszer csak megállt, és hangosan így szólt:
"Megvan! Tudom már!"
"Kíváncsian hallgatlak, apa!"
"Visszatekerünk párezer évet az időgépen és elmegyünk a Közel-Keletre."
"Miért pont oda?"
"Csak! Ott sok a hiszékeny, beképzelt ember. Azokból könnyebb kiválasztottat faragni! Kiválasztunk egy balfaszt, megváltoztattatjuk vele a nevét, hogy mindenki elhiggye, hogy ő a kiválasztott, és megígérjük neki, hogy sokan lesznek. Ezt a jelenlegi statisztikák birtokában bátran megtehetjük..."
"Eddig jó!" - lelkesült be az ifjú - "Sőt, akár vissza is nyomozhatjuk, melyik családfőt érdemes megkeresni, kinek lesz a legtöbb leszármazottja..."
"Ez sem rossz ötlet, fiam!" - lelkesült be az öreg - "Szövetséget is kötünk velük, aminek az lesz a jele, hogy fadarabokat kell majd a fenekükbe dugniuk..." - hadarta átszellemült izgatottsággal, de fia közbevágott.
"Jajj, apa, szörnyű vagy ezzel a seggmániáddal! Találj ki valami mást!"
"De miért? Ha engem mint istent akarnak követni, az a legkevesebb, hogy véres legyen a valaguk..."
"Ez tényleg gusztustalan, térj már észhez!"
"Jó, akkor a péniszük végéből vágatok le egy darabot, de ebből már nem engedek!" - vetett véget a vitának nagy vehemenciával.
"Jó, jó, legyen..." - szólt a fiú megadóan - "De mi a franc lesz ezekkel a nyamvadt Szíriusz Szektor-beli kőtáblákkal? Ha itt mered hagyni és egy űrjárőr rájuk talál, tuti lecsukatnak engem is, Mr. Űrcsaló!"
"Hé, az apád vagyok, így nem beszélhetsz velem! Ömm.. Amikor már sokan lesznek, akkor eltérítünk egy másik hiszékenyt is, és annak odaadjuk, hadd örüljön. Addigra már nagy és dicsőséges nép lesznek. Ezzel a két vacakkal pedig megerősítem a szövetséget velük, és nem utolsó sorban megszabadulunk a ballaszttól. Majd azt mondom, ez a tíz sor itt rajta..."
"A múzeumi leltár tíz elemére gondolsz ugyebár, már ha jól emlékszem, és csak azért csórtuk el ezt is, mert azt hitted, ez is értékes műkincs..."
"Ne szólj bele! Hol tartottam? Ez a tíz sor itt tíz parancsolat lesz, amit én, az úr, az ő istenük elibük ádok."
"Mit csinálsz? Eléjük okádsz? A francnak beszélsz ilyen hülyén!"
"Egy isten nem beszélhet úgy, mint a halandók! Ehhez neked is hozzá kell szoknod!"
"Frászt! Arra várhatsz!"
"Márpedig ha én így beszélek velük a régmúltban, neked is ilyen hülyén kell majd a közelmúltban, különben nem fogják elfogadni, hogy isten fia vagy!"
"Még csak ez kellett! Na és mikorra tehető az én színrelépésem?"
"Ezen még gondolkodnom kell... Mondjuk félúton az időben. Úgy értem a mostani idő és a régmúlt-beli eltérítés között félúton."
"És mi a jó francot akarsz, hogy eljátsszak nekik? Ugye csak nem már megint a meghalós-feltámadós világmegváltó-baromságot?"
"Miért ne? Ők még nem ismerik! Jó hecc lesz, meglátod! Évezredek múlva is megemlegetik, hogy itt jártál! A nevedben fognak háborúzni, egymást kínozni-belezni a szeretet nevében, és áhitattal mondják ki majd a neved, miközben a széttrancsírozott ellenségük épp hörögve elvérzik..."
"Na, szép kilátások... És mi van, ha ezt most nem vállalom?" - vágta apjához a szavakat kihívó hirtelenséggel.
Az öreg közelebb lépett, szikrákat szórt a szeme, akár egy csillagszóró. "Na ne teketóriázz, cseszd meg, mert itthagylak a büdös bennszülöttek közt a francba! Hát azt hiszed, olyan nagy élmény, amikor erőszakkal távol kell tartani ezeket a barbárokat a szent hegytől, ahová leszállunk? A kiválasztott körülmetélt népet? Szerinted miért ilyen távolról beszélünk velük, mint a múltkor azon a másik bolygón, mi? Tele vannak bélféreggel, mindenféle parazitákkal, bacillusokkal, baktériumokkal és vírusokkal! Még mosakodni sem tudnak, és a szappant sem ismerik! Két lábon járó büdös járványgóc mind! Kezet fogni eggyel közülük: egyenlő a saját halálos ítéleteddel! A halál lakik torkukban....!" - mondta zihálva. "Ez jó, majd megírom egy úgynevezett zsoltárban." - tette hozzá kissé lenyugodva. - "Álnokság szívükben... Ez jó, gyorsan felírom valahová... Szóval vállalnod kell! Különben elcseszed szenilis vén apád egyetlen örömét!"
"Látom," - sóhajtott beletörődően - "nincs más választásom..."



Az Andalúziai Andalgók már régóta a szakmában repesztettek. Kezdetektől fogva rasszista muzsikát nyomtak, koncertjeiken eleinte nem volt ritka a kirekesztő megnyilvánulás. Szerencsére, a törvényi szigor amióta lecsapott rájuk, nem csak a lángoló fakeresztek tűntek el a koncertekről, de minden más, nyíltan rasszista megnyilvánulás is. A legrosszabb az egészben az volt, hogy csak délutáni matiné időpontokban tarthatták koncertjeiket, melyekre legalább két tucat fizetett állami spiclit kellett beengedniük, akik természetesen a másnap reggeli kávé fölött görnyedve írták meg jelentéseiket. De legalább koncertezhettek. Még ha nem is lehetett nyíltan uszítani.
Az átlagember pedig elsiklott a tény fölött, hogy a népszerű orosz táncdalénekessel hozta össze őket jósorsuk, és így egyre több matinékoncertet adhattak.
Az ifiház, ahol a koncert zajlott, igazi őskövület intézményként létezett, még a kommunizmusból maradt itt anakronisztikus szubkultúraként. A baj csak az volt vele, hogy a város szellemi posványában szinte majdnem az egyetlen hely volt, ahol könnyűzenei produkciók is közönségre találhattak. A jobbára idős hölgyekből álló személyzet cseppet sem törődött az intézmény műsorával és a látogatók kényelmével. Kíméletlenül betartották a korai zárórát, és időben előkészületeket is tettek, hogy az objektumot elhagyhassák. A takarítónő nem sokat cécózott, ha épp a színpadot kellett felmosnia. Ilyenkor szívbaj nélkül arrébb is állította a fellépőket az útból. A pénztáros hölgy, Sz. Irén egykori általános iskolai osztálytársa a bejáratnál "maszekolt", az otthonról hozott és itt kimosott ruhákat vasalta, időnként a faliórára pislantva, hogy tudja, mikor kell akcióba lendülnie. Zárás előtt negyed órával akkor is menetrendszerűen áramtalanította a helyiséget, ha maga a külföldi sztárvendég állt a színpadon, még félbemaradt műsorral. Még maradt egy kis ideje az akció kezdetéig.
Sz. Irén néni a pogózó bőrfejűek gyűrűjén átvágott. Azok tisztelettudóan engedték át a csak erre az alkalomra talpig bőrszerkóba öltözött idős hölgyet, és megcsodálták szegecseit és combközépig érő bakancsát. A bejáratnál vasaló egykori iskolatárs természetesen nem ismert rá ebben az öltözékben...
"Oj-oj-oj, bozse moj!"* - énekelte Ankarai Aranka félszegen, akár egy citromlébe mártott keszeg.
"Oi, oi, oi, oi, oi!" - kiabálta vissza átszellemült, elégedett kéjelgéssel a refrén válaszsorát az öklét ritmikusan lengető skinheadtömeg, köztük Irén nénivel. Ettől Aranka is felbátorodott, és elkapta a lendület.
A jelentésükhöz adatot gyűjtő spiclik nem tudták, mit jelentsen ez, mindenesetre gyanakvóan szemlélték az eseményeket, karba tett kézzel. Persze mindenki tudta, kik is ők és épp ezért ügyet sem vetettek rájuk. 
A gitárszólónál Sz. Irén néni nem mindennapi bátorsággal a pogózók közé vetette magát, és öklével serényen hadonászva taposott, ahogy kell. Néhány ifjú skinhead földre került, majd amikor felpattantak, először dühödten kutattak ellenfelük után, de amikor meglátták az idős hölgyet, mosolyra húzódott az ajkuk, és egyből elillant minden haragjuk.
A színpadnak most az a része következett a felmosásban, ahol az éppen szólózó gitáros ácsorgott. A személyzet nem tudott várni. A szólóba néhány kelletlen és kellemetlen hang vegyült, amint a felmosó nyele a húrok közé került. A gitáros döbbenten odébbsomfordált, és imígyen folytatta megkezdett szólóját.
Az adatgyűjtők észrevétlenül előhúzott noteszeikbe titkos jeleket véstek az eseményekről.
Az idős hölgy láttán Ankarai Aranka még annál is jobban felbátorodott, s a dal utolsó refrénjét teli tüdőből hörögve ordította a mikrofonba. A legátszellemültebb résznél az ifiház lelkes dolgozója zavartalan munkavégzésének érdekében persze kissé félre kellett állnia, de ez nem zavarta túlságosan, látva a közönség odaadását.
Az egyik széplelkű spicli a hörgést már nem bírta tovább hallgatni és elájult. A dal utáni szünetben társai félrehúzták a pogózók lábai elől. 
Aranka konferálni próbált - oroszul - és ezt a zenekar egyik tagja fordította. A következő dalt az elájult jóakarónak küldték.
"Mocskos spicli!" - kiabálta a közönségből valaki a félrehúzottra mutogatva, de erre jegyzettömbök villantak, és a biztonságiak elvezették szép csendben a rendbontót, jóságosan végigmasszírozva testét gumibotjaikkal, egészen a kijáratig kísérve. Még utoljára az ajtóból elkeseredetten visszakiabált: "Ne hagyjátok, hogy ezt csinálják velünk!", aztán kisegítették az épületből, arccal a járdára, nehogy a lába megfájduljon.
Bármennyire is igyekeztek a biztonságiak, a levegőben érezhető volt, hogy itt most hamarosan nagy baj lesz.
Sz. Irén egykori iskolatársa elérkezettnek látta az időt, hogy figyelmeztesse a színpadon állókat rekedt, borostás varjú-altján:
"Még két percetek van lámpaoltásig!"
"Mire vártok már, emberek?" - rikkantotta az idős bőrszerkós hölgy, s azzal elszabadult a pokol.
A teremben egyedül Ankarai Aranka nem értette, hogy mi is történt, hiszen az előbb még bájosan énekelt vele a tömeg, most meg egyszeriben rávetették magukat a jól öltözött úriemberekre, akiket összekötözve csúsztattak a színpad alá. A legjobban az idős nénin lepődött meg, aki bájos vehemenciával járt élen a rend bontásában. Egy alkalommal például egyszerre két biztonságit pörgetett meg feje fölött a levegőben, mielőtt elindította volna őket egyik irányba, máskor pedig műfogsorát használta dobócsillagként...
Egyszer csak letelt a két perc, és a volt osztálytárs akcióba lendült. Sötétben folytatódhatott a harc, miközben az ajtó kulcsra záródott, és egy elégedett idős hölgy, szatyrában a frissen vasalt, összehajtogatott holmival megindult a buszmegálló felé.



* Jelentése: "jaj, jaj, jaj, istenem"

Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page