vasárnap, július 04, 2010

Özvegy Koponyányi Jenőné vérnyugdíjas kalandjai – II. rész: A bosszú íze

Özv. Koponyányi Jenőné született Sz. Irén tehát egyedül maradt, akár az ujjam, és most az ablakon kifelé meredt - a szemben levő boltra, ahol szegény férje annak idején mindig vásárolt, amikor mennie kellett. Persze Jenő imádott boltba járni, ez volt egyik kedvtelése, noha mindíg úgy hozta a sors és ő maga is, hogy noszogatni kellett eme elemi vágyának a gyakorlatba átültetése érdekében. A lottószelvényt is mindig ott vette meg. Minden héten, több évtizeden keresztül. És soha nem nyert egy fillért sem. 
"Bizonyára megmahinálták a rendszert és direkt, szándékosan adtak el szegény balek Jenőkének nyeretlen lottószelvényt. A mocsok banda! Majd én megmutatom nekik!" - gondolta Irén néni és a bosszúvágy kezdte csillapíthatatlanul elönteni.

Járókeretéért nyúlt, majd szinte fénysebességgel szelte át szükséglakásának tágas termeit, egyenesen az ajtó felé lendülve. A kerekek halkan surrogtak a márványpadlón. Retikülje mellett elsuhanva még átvillant az agyán, hogy ez az eszköz talán jól jönne, majd megvonta a vállát. "Minek? Ma már más időket élünk. Úgysem vásárolni megyek!"

Az utcára kiérve visszavett a sebességből, bár még így is sikerült néhány fiatalt legyorsulnia, amíg a zebráig jutott. A lámpa pirosat mutatott, így hát nekikészült az átkelésnek. Egy autó csikorogva fékezett és dudált. Ő komótosan megállt, és az autós felé fordult, értetlen arcot szimulálva. 
"Nem látod, hogy piros van? Színvak vagy? Szenilis vén szatyor!" - morgolódott a középkorú sofőr az ablakon kihajolva.
Ekkor Irén néni véletlen elbotlást színlelve a földre vetette magát, de kínosan ügyelt, hogy járókerete maradandó sérülést okozzon a nyomorult karosszériájában.
Többen siettek segítségére a pórul járt idős hölgynek, és felsegítették. Amikor már majdnem visszanyerte egyensúlyát, még egyszer kicsúszott a kezei alól a járókeret, és bár a körülötte állók őt megtartották, a gyógyászati segédeszköz újabb támadásba lendült, hogy mintát vegyen a jármű felszíni színvegyületeiből.

Időközben a lámpa zöldre váltott, és Irén néni gond nélkül folytatta útját.
Ám amikor átért, hirtelen ötlettől vezérelve az egyik korábbi segítője után kiáltott.
"A táskám! Hol van a táskám?" Mindenki arrafelé fordult, ő pedig kétségbeesett arcot vágva folytatta az édes bosszút a világon. Visszanézett kutakodóan, közben kínosan ügyelve, el ne röhögje magát. Nem, azt most nem szabad. A táska az előszobai fogas biztonságában várja, de ezt ezek a szerencsétlenek nem szabad, hogy megsejtsék. Vizsgálódva fordult a hátrahagyott zebra és az ott ismét megindult járműforgalom felé, de természetesen a mellette állók sem láthattak ott semmit. "Ellopták!" - kiáltotta halálra vált hangon. "Tolvaj!" A közvélemény keresni kezdte az őt felsegítőket, egyesek ott voltak a környéken még, és széttárt karokkal próbálták bizonygatni, hogy ők bizony nem emlékeznek semmiféle táskára, és nyugodtan nézze meg bárki, náluk ilyesmi nincsen. "Benne volt a pénzem, a kevéske nyugdíjam! Most miből fogok élni? Hogy veszem meg a gyógyszeremet?" A sírógörcs-szimuláció már gördülékeny természetességgel fakadt fel. 
Néhányan nyugtatgatni is próbálták, egy középkorú nő még egy bankót is a zsebébe csúsztatott az elveszett táska kárpótlásául, majd szépen elcsendesedett ez a dolog is, és ment mindenki a dolgára. 
Irén néni pedig befelé a boltba.

A bolt tulaja, egy ferdeszemű fickó, ott állt a pénztárnál. Kedvtelése volt, hogy ő is kiveszi a részét a munkából. Dolgos ember volt, japán. Azt mondják, szamuráj is volt, meg valami furcsa szektába is beavatták, és mindenki Samuki Jedurai néven ismerte, persze lehet, hogy nem ez volt az igazi neve. 
A szóbeszéd szerint több évig az orosz sztyeppéken élt, ahol összefutott két furcsa fickóval is, ők avatták be abba szektába. Egyiküket Anatolij Szkajvukerovicsnak hívták, a másikat Ob Ivánnak. Valami furcsa, világító bicskával vágták a szalonnát esténként a tábortűznél, és nem lógatták bele a finomságot a tűzbe,  a bicska érintésétől sült át. De ezt is csak Jenőkétől hallotta. Ki tudja, mi igaz a történetből, lehet, hogy hazudtak szegény balek Jenőkének.
A boltos biccentett felé, teli szájjal vigyorogva. Felismerte a szemben lakó idős hölgyet, noha túl sokszor nem látta üzletében, csak a férjére emlékezett, aki még valamelyik nap is itt volt vásárolni. Egy lottószelvényt is vett a kis öreg.
Irén néni azonban nem hagyta magát egy vicsorral félrevezetni. Ez a minden hájjal megkent jószág csak a pénzére vadászik. Na de ebből mától nem eszik!
Nyájas visszamosolyt színlelve testével felé fordult, de csak épp annyira, hogy a képeslapos állványnak nekimenjen a járókeret, és az mindenestül az üvegajtónak essen. Dőltében még rásegített azzal, hogy ráesve utána kapott, de arra is kínosan vigyázott, hogy ezzel csak még nagyobb lendületet adjon a dőlő tárgynak. Az ajtóüveg sajnos nem tört szilánkosra, azonban egy nagyobb darab mégiscsak kiesett a földre és hangos csörömpöléssel darabjaira hullott a padlón. Viszont a nagyja sajnos a helyén maradt.
"A francba!" - mormogta Irén.
"Nem esett baja?" - ugrott oda a boltos, és még néhány ember, aki a közelben tartózkodott. 
Jóleső érzés járta át, amikor az okozott kárt felmérte a szemével, de  még jólesőbbet is érzett, ha a közeli jövőbe tekintett. 
Közben verbálisan megállapodtak, hogy ez a mai nap sajnos nem az ő napja, és a boltos is szemtanúja volt, hogy mi történt az imént a száguldozó vadállat miatt, aki elestét okozta. 

Kárpótlásul, amíg azok az agynyomorékok a szilánkok eltakarításával foglalatoskodtak, Irén néni kibontott egy csokoládét és majszolni kedzte. Másik kezével az árukészlet átrendezésével foglalatoskodott. Gondosan leemelt minden egyes tárgyat a polcról, majd szeme elé húzta, s kisvártatva másik helyre helyezte "vissza". 
Már majdnem végzett az egyik sorral, amikor elé jött egy eladó, és megkérdezte, miben segíthet.
"Jajj, aranyoskám, otthon felejtettem a szemüvegemet, nem találok semmit sem, de ne is foglalkozzon velem, majd kiigazodom magam valahogyan..." 
Az eladó azonban nem hagyta magát, és addig nem tágított, amíg legalább 6-8 árucikket nem helyezett az idős hölgy újonnan hozott kosarába. Kérdezősködött, mi kell még, és Irén néni próbált valami irányt mutatni, de ez sehogyan sem látszott sikeredni.
A nyolcadik árucikk után azonban máshová szólították az eladót teendői, és Irén néni egyedül maradva fellélegezhetett. Egyik kezével a járókeretre támaszkodott, másikkal a kosarat fogta, és megjátszotta, hogy a következő árucikk leemeléséhez harmadik kéz kellene. A járókeret vasára helyezte a kosarat, ügyelve egy egyensúlyi állapothoz közeli pozíció rövid idejű megtartására, azonban hamarosan kezdődhetett az igazi móka.
Az elbillent kosár után kapva természetesen a járókeret is repült, és járókeret nélkül ő sem maradhatott a talpán. Ily módon egyidejűleg három irányban mérhetett csapást a japán boltjára. A szerencsétlen véletlennek köszönhető, hogy minderre egy polc-komplexum kereszteződésében került sor, ily módon három polcsor tartalma került a padlóra. Üvegek, porcelán edények törtek ripityomra, savanyúság hömpölygött az idős hölgy körül a földön, dobozok, zacskók szerte-szét. Hiába siettek a segítségére megint, a felállásnál egy negyedik polcban is megkapaszkodott, és gondosan segítőire húzta. A konyhafelszerelések kezdődtek abban a sorban és vas edények hullottak a segítők fejére. Jóleső érzés töltötte el. Nem végzett félmunkát. A segítőket teljesen betemették a polcok és azok tartalma. Felálltában újabb és újabb polcokba kapaszkodott meg, és természetesen semmi sem bírta el a törékeny idős hölgy súlyát.
A kijáratnál leporolta magát, és befelé nézve ismét elégedetten mérte végig mai munkáját. 

Csak a zebrán átkelve jutott eszébe, hogy a panaszkönyvbe is beírhatott volna.
Természetesen visszafordult...

Nincsenek megjegyzések:

 
Locations of visitors to this page